CL. szonett

William Shakespeare
CL

Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?
Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?
Ki tanít, hogy lángom szítsa, ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.
      Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
      Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

(Szabó Lőrinc fordítása)

CXVI. szonett

William Shakespeare
CXVI

Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?
Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja;
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.
      Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
      Sose írtam, s szív sose szeretett.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XCVII. szonett

William Shakespeare
XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegy méhe a holt férj magzatát:
E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;
      Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
      Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXIX. szonett

William Shakespeare
LXXXIX

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértést rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.
Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kivánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:
Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.
      Harcod fogadok érted magam ellen,
      Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXIII. szonett

William Shakespeare
LXXXIII

Sohase láttam, hogy festékre van
Szükséged, s így nem is festettelek;
Úgy tudtam (véltem tudni), magasan
Állsz egy költő szűk adója felett:
Bóbiskoltam hát a dicséretedben,
Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad,
Tollával mily gyönge a mai szellem,
Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.
Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
Mert mások, éltetve, ölték a szépet,
Mikor én, tétlen, hallgattam csupán.
      Több élet él szép szemed fél egében,
      Mint amennyi két költőd énekében.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXI. szonett

William Shakespeare
LXXXI

Akár én írom fejfádat, akár
Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
Emléked innen nem vész soha már,
Bár nekem minden ízem elfelejtik.
Neved mostantól örökéletű,
De ha én halok, végleg meghalok;
A sír, mely nekem juthat, egyszerű:
Tied emberi szemekben ragyog.
Szerető versem lesz emlékmüved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.
      Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
      Ott, hol legjobban él s lehell az élet.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXV. szonett

William Shakespeare
LXXV

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
      Koldus-szegény királyi gazdagon,
      Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXI. szonett

William Shakespeare
LXXI

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;
Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.
Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mondd ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;
      Mert a bölcs világ átlát szíveden,
      S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXVI. szonett

William Shakespeare
LXVI

Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
      Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
      Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

(Szabó Lőrinc fordítása)

LII. szonett

William Shakespeare
LII

Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
      Boldog szépséged mindennel felér:
      Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XXX. szonett

William Shakespeare
XXX

Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem,
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat,
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
      De ha közben eszembe jutsz, barátom,
      Nincs veszteségem, és a gyász csak álom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XXII. szonett

William Shakespeare
XXII

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjuság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
      S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:
      Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

(Szabó Lőrinc fordítása)