Újabb elágazások
(1)
Már nem a nappal, de még nem is
az este visszaverődései. A szürkület nem
az ég boltívéből sugárzik: az aszfalt
repedéseiből szivárog észrevétlenül.
Állsz a bizonytalan körülmények egyre
hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati
derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe
teszi a nap minden addigi gesztusát.
(2)
Lépteid zaja mint rég elhangzott
búcsúszavak visszhangja. Fölveszed,
zsebre vágod a kavicsok csikorgását,
ezek már a belengetett távozás kellékei.
Valami mérhetetlenül hangos közepén
vágsz át: kivártad megint a csend forráspontját,
és most rázendítenek egyszerre, téged ünnepelnek
mind a kabócák, bármit is mondasz.
(3)
A színek csöndben maradnak. Nem hallani
a pirosat, ahogy üvölt, a feketét, ahogy zokog.
De a díszburkolat foltokban fölszedve, és az az elárvult
térkő a rakás tetején: bőbeszédűbb nálad.
Mi mit fed el? Beszéd a hallgatást. Festék a rozsdát.
Csak mikor a helyedre ülsz, érzed, hogy már
ül ott valaki. Mindnyájan egy szék ölébe vágyunk
vissza, hogy a szálkák és a görcsök elringassanak.
(4)
Felvételről hallod magad egy idegen
nyelven. Bedrótoztak, és most le kell
írnod, amit mondasz. A szöveget
állandóan félrefordítod.
Lázasan keresed a megfelelő kifejezést:
előre megadott címet egy idegen városban,
melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos.
Minden döntés egy új elágazás.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
