2013. augusztus 23., péntek

Nugát

Závada Péter
Nugát
"A Sztratoszférába feljutó vulkáni eredetű savak szintén elősegíthetik a gyöngyházfényű felhők kialakulását..."

A nyári űr ma díszdoboznyi bonbon:
rumos, diós - kering a sok planéta,
hegyekben áll a tejnugát a Holdon,
zsebembe szárad édes olvadéka.

De holmi krémre, mondd, babám, ki gondol,
e gejl, cukorkagyári hordalékra?
Te vagy, kiért ma fájva fáj a gyomrom
- savaktól ég, akár az égi szféra.

Legyél csokimban málnagranulátum,
leszek csigádban jó fahéj, ígérem,
s ha jő papírod oldalán a dátum,

mi majd bután kacagva, kéz a kézben,
akár egy-egy falatka, föl-le járunk
a zord idő metálprotézisében.

A véletlenek logisztikája

Závada Péter
A véletlenek logisztikája

Legyen a reggelek zajos redőnye.
Szobám, mikor aranyba burkolózik.
A lomha fény, hogy sarkait beszője
az asztaltól a fiókos komódig.

Legyen a gang, az udvar téglalapja.
A kovácsoltvas korlát görbe rácsa.
Ahogy a csupasz fal mentén haladva
az omladozó bérházat bejárja.

Legyen a glett alatt a kábel - miért ne?
A szomszéd nő, aki csak álmában józan.
A frissen mázolt ajtófélfa kékje,
a sárga csekk a lépcsőfordulóban.

Legyen a porszemek jobbkéz-szabálya.
A lüktetés, amint a ház szívében
egy bonyolult fűtőrendszer kazánja
éppen vizet pumpál át a verőéren.

Holdfényes éjszakák áramszedője.
Szerelmektől szikrázó idegpálya.
Nem létező véletlenek előre
megtervezett, precíz logisztikája.

2013. augusztus 22., csütörtök

Nem tart

Závada Péter
Nem tart

Csapong az ősz, kabátot bontogat.
Csapongok én is. Semmi fontosat.
A szeptember merő banalitás.
A lényeget talán majd valaki más.

Nem tartlak már: kötél a fregolit.
Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít.
Zavartan néz, pislog, kérdőre von
hideg szemed: szép, zárlatos neon.

A szív helyén

Závada Péter
A szív helyén

Tegyél ki úgy az ébredő betonra,
tömött, precíz sorokba rendszerezve,
akár a tér kofái hajnalonta
a nektarint a műanyag rekeszbe.

Ott, hol a nyár édes fügéit méri,
árnyékokkal bújócskázik a reggel.
Tegyél ki úgy az ébredő betonra,
a szív helyén egy műanyag rekesszel.

Vonul a réten át

Závada Péter
Vonul a réten át

Úgy volt, hogy tán eláll, most mégis rákezd
kopogva - nem lehet nem észrevennem:
kész orpheuszi visszafordulás ez,
mármint átvitt, ősképi értelemben.
Hogy délutánra is marad a hat fok,
hogy jóval a naptári hónapon túl
az ébredő tavasz egyszer csak ad hoc
fogja magát, és újra télbe fordul.
Épp hátrasandít csak: sarkában jár-e
a február - a sorsa, hogy hitetlen
bukott hőssé legyen, hogy holnap már ne
zúgjon a jégeső a Népligetben.

Mert lassanként a szürkeség elillan,
és felfehérlik majd az ég damasztja.
Hisz minden az antik példa szerint van
- gondolok itt az ébredő tavaszra,
meg E.-re, persze, hogy el kell, hogy vesszen:
a kormos téllel kell őt hátrahagyni -
így tér meg minden önmagába, asszem.
Ez amolyan paradeigma vagy mi.
Hogy gyönge, szórt fénnyel dereng a nappal,
hogy mint egy hős, ki sors szerint hitetlen,
sarkában kormos, összetört havakkal
vonul a réten át a Népligetben.

Amíg alszom

Závada Péter
Amíg alszom

Mert adva vagy, akár az érthetetlen
életigenlés, a vér zaklatott
rohamai a púpos kéz-erekben,
mint fényes és beszédes ablakok
üvegén a szájról felszálló pára,
mint egy berögzült mozdulat fölött
az eszmélet rideg realitása,
jóllehet már közvetve sincs közöd
időhöz, térhez - mégis felsorollak,
s más neveket: élő szerettekét,
helyeit, színeit gyerekkoromnak,
dédapám májfoltos, ernyedt kezét,
de ólmos szemhéjaim leragadnak:
nehéz redőnyei egy kirakatnak.

Egyszer betört

Závada Péter
Egyszer betört

Délelőtt csordultig telt habos éggel.
Estére lecsapolt akvárium volt.
A nagyszekrényben már semmi se fért el
- anyád mindent kék nejlonokba zsúfolt.
Faltól falig széles összetett ablak:
egy felnőtt pár és annak két kis ikre.
Egyszer betört: őrült nehéz üveglap
- gyalog cipeltük föl az ötödikre.
Később egy összkomfortos téli este.
Megint a panelbéli szoba-konyha.
Kiálltunk az álerkély-félszigetre,
onnan bámultunk le a forgalomra.
Homályos érvelésként folyt az utca.
Benne az autók: ismétlődő témák.
A piroson egy nő vágott át futva,
súlyos szatyrokkal - féltünk, hogy nem ér át.
A város sűrű tejködökre gondolt,
s hogy egy év alatt mennyi mindent átélt.
Kivittem, ami még az asztalon volt:
két borospoharat, pár piszkos tányért.
Izzósort hoztál, megnéztük, hogy ég-e.
Úgy mondtam ki a halált, mintha várnám.
Lucfenyőnk volt - némán meredt az égre:
világító nyíl egy Kijárat-táblán.

Boldog óra

Závada Péter
Boldog óra
16h-20h-ig korsó Soproni 190 HUF

Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi, tört fehér
sugár a kerti asztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
- élek, s ez nem az én hibám.
Ígérem, orvosolva lesz.