Havazás

Giosuè Carducci
Havazás
Nevicata

Hullnak a pelyhek, az ég hamuszürke, nem árad a város
     jól ismert zsivaja, sokszinü lárma, zajok,

gyors szekerek robogása se, zöldségeskofa harsány
     hangja se, énekszó, víg szerelem dala se.

Fent a torony tetején üt az óra: ütései, mint egy
     naptól messzi világ jajjai szállnak alá.

Kósza madár kopog ablakomon? Vagy a régi barátok
     szelleme, mely haza jár? Rám néz és hivogat.

Mindjárt, kedveseim! Türelem, te vadul dobogó szív!
     Ó megyek én: nyugalom, árny, csönd vár odalent.

(Simon Gyula fordítása)

Ave

Giosuè Carducci
Ave
G. P. halálára
Ave, In morte di G. P.

Most hogy mint szemfedő, a hó
borítja be a földeket s a szíveket,
s az élet alig hallható
zaját a téli szél hordozza, szórja szét,

te, drága szellem, távozol;
s tán éppen az a hófehér felhő fogad,
amely egyesegyedül áll
az alkonyi ég szélén s eltünik veled.

Mi majd, ha langyosabb napok
vágyakkal töltik újra el a szíveket,
s a sok fakadozó virág
közt kék szemével Perszephoné visszajön,

rád gondolunk, terád, aki
nem térhetsz vissza soha már. A fölkelő
holdfényben látjuk árnyadat,
amint majd elsuhan sietve s int felénk.

(Simon Gyula fordítása)

Lányom menyegzőjére

Giosuè Carducci
Lányom menyegzőjére
Per le nozze di mia figlia

Akkor születtél még, amikor üzött
madárként tért kicsinyke lakomba a
remény, és én dörömbölőzve
még a jövő kapujában vártam,

és most, hogy immár biztosan állok ott,
hová harcolva küzdve elérni volt
erőm, s lármázik a hizelgők
hars papagáj hada körülöttem,

új fészkedet megrakni szorongva most
az Appenninen túlra repülsz az én
szülőhazám, Toszkána drága
dombjainak csodaszép tájára.

Menj és utad során szerelem s öröm
kövessen. Könnyáztatta szemem az el-
tünedező fátyol nyomában;
s múltat idézve mereng Caménám:

mikor aprócska, játszadozó leány,
virágokat szedtél te a fák között,
míg ő kézen vezetve téged
képek után kutatott az égen;

mikor selymes hajad, puha fürtjeid
körül röpdöstek el az Itália
királyait és gyáva népét
célba vevő sorok, izzó strófák;

és amikorra álmodozó lánnyá
nőttél te, ő elszántan a művészet
ormán csatázott és kitűzte
rá a dicső Garibaldi-zászlót.

Tünődve néz a múltba. Az esztendők
sorát fölfejteni lenne jó talán,
újra álmodni álmainkat
gyermekeid ragyogó szemével?

Vagy mindvégig küszködni a jobb, amíg
a szent, a végső óra elérkezik?
S mivel Beatricém, se másom
nincs, aki rám az egekben várna,

akkor majd énnekem a Homérosz és
a Dante járta úton a szemeid
cirógatása és a hangod
drága varázsa legyen kisérőm.

(Simon Gyula fordítása)

Tavaszelő

Giosuè Carducci
Tavaszelő
Primo vere

Nézd csak, bontakozik lassan a tél kemény
karjából a tavasz, meztelenül vacog,
borzongatja a szél: s könnyei közt máris
csillog, villog a nap, Lalage.

Hódunnája alatt ébred ezer virág,
apró kandi szemek néznek az ég felé,
rajtuk még az alig oszladozó, tűnő
álom árnyai, ó Lalage.

Télen át a fehér hótakaró alatt
odalent csodaszép álmokat álmodtak:
dúsan harmatozó hajnalokat, napfényt,
s Lalagém, a te arcodat.

S lelkem szunnyadozó gondolatainak
milyen álma lehet? S mért szomorúan és
könnyek közt mosolyog, drága Lalage, szűz
szépségedre a kikelet?

(Simon Gyula fordítása)

Téli nap

Giosuè Carducci
Téli nap
Sole d'inverno

A lélek zord telében olykor hirtelen
előtűnik a drága kép:
s tündöklésétől a szomorúság sötét
felhői szertefoszlanak.

Derűletére rögtön minden gondolat
megújul bennem, zendülő
élettel telni érzem minden porcikám:
s lassan engedni kezd a fagy.

A képzelet tűnékeny ormai felől
emlékek áradó ere
hozza a könnyek buggyanó forrásait
a gyűlölet vad tájain.

Zuhog le, s mormolása hívogatja ki
a rejtező szerelmeket,
s vidám hullámai a parton szunnyadó
virágokat ébresztgetik.

Zuhog, míg óriás folyammá szélesül,
amelynek tündöklő szinén
a part, a fák, a dombok és a kék egek
csillámló-fénylő képe ring.

A lét felhő s köd ülte ormai fölött
suhansz, suhansz, ó drága kép,
elnézve, mint ragyog a hófehér sugár
alant a lélek tükrein.

(Simon Gyula fordítása)

Új kikelet követe

Giosuè Carducci
Új kikelet követe
Cèrilo

Nem, nem a tollban, amely a fehér papirokra barázdát
     von kusza gondolatok tétova nyomdokain:

napfényben, ragyogó buzatáblák közt suhanó szél
     hullámzásában, s fürge patak mellett

támad a sóhaj, amely a határtalan égben eloszlik:
     s szökken elbüvölő drága virágba a dal.

Itt a sugárzó május, az illatok áradatában
     csillámlók a szemek, álmodozók a szivek,

álmodozók a szivek s a fülek figyelembe feszülnek,
     kezdi-e már az öröm zengni szines dalait.

Tengerből kinyuló zöld domb tetején a fehérlő
     oltárnál a szüzek alkmani kardala zeng:

"- Szállni szertnék köztetek, ó ti leányok, a táncban,
     mintha vihar madara száll a sirályok után:

hullámok közt száll a sirályok után zivatarban
     bibor tollu madár, új kikelet követe."

(Simon Gyula fordítása)

A San Petronio téren

Giosuè Carducci
A San Petronio téren
Nella Piazza di San Petronio

Tél sugarában a sok-sok tornyu Bologna sötétlik,
     ámde felette a hófödte halom mosolyog.

Szép ez az óra: köszönti az elbucsuzó nap a tornyos
     várost s templomodat, isteni Petronio,

csipkéin évszázadokat hordó toronyerdőt
     és a dicső templom társtalan ormozatát.

Ékkövesen sugaras, csupa szikra a jéghideg égbolt,
     s mintha ezüst fátyol lenne az esteli köd,

oly lebegőn gomolyog tereden a sötét palotáknak
     pajzsos kézzel emelt ősi, komor falain.

És ha a késlekedő nap utolszor még a tetőkre
     vet violás szinü és bágyadt fényü mosolyt,

szerte a rozsdavörös téglákban, a szürke kövekben
     mintha a régi korok szelleme tűnne elő,

s ebben a zord télben sóvárgó vágyakat ébreszt
     színpompás tavaszok, illatos estek után:

még amikor nemes úrnők jártak táncot a téren,
     s rab fejedelmekkel tért meg a konzuli had.

Így mosolyog tovatűnve a Múzsa dalomban, amelynek
     vágya hiába remeg hajdani szép korokért.

(Simon Gyula fordítása)

A hajnalhoz

Giosuè Carducci

A hajnalhoz [részlet]

All'aurora

Szállsz és fellegeket csókolsz üde rózsaajakkal,

     s csókolsz tornyos, öreg márványtemplomokat.

Ébredezik jöttödre hüvös susogással az erdő,

     ragadozó kedvű sólyom szál egyenest,

hallani harmatos ágak fészkeiben a zsibongást,

     szürke sirály sikolyát tenger azúrja felett,

érkeztedre a termőföldek fürge folyója

     a zúgó jegenyék közt csupa fénycsobogás,

lenn itatókhoz iramlik a sárga csikó a füvesről:

     zeng a nyerítése, büszke sörénye lobog,

harsona hangu komondorok ébersége felel rá,

     s harsog a mind szilajabb bőgésektől a völgy.

(Simon Gyula fordítása)