[Violante kért, hogy szonettet írjak]

Lope de Vega

[Violante kért, hogy szonettet írjak]

[Un soneto me manda hacer Violante]

   Violante kért, hogy szonettet írjak,

ritkán akadt nagyobb gondja fejemnek,

tizennégy sor, mit szonettnek neveznek,

hárommal már meg is telt a papírlap.

   Féltem, többé nem jut eszembe rím majd,

és már a második szakaszba kezdek,

az első tercina, jaj, mikor lesz meg,

ha leírom, vége szakad a kínnak.

   Íme, az első tercinába lépek,

és úgy tűnik, hogy belépve jobb lábbal

igencsak hamar tovább is jutottam.

   Már a második elejére érek,

tizenhárom soron vergődve átal;

számoljatok, tizennégy, végén pont van.

(Simor András fordítása)

Amikor egy dáma egeret látva elájult, a költő így szólt az egérhez

Lope de Vega

Amikor egy dáma egeret látva elájult, a költő így szólt az egérhez

Desmayóse una dama de ver un ratón y habla con el poeta

   Eridj, fogad aktákba mélyeszd inkább,

te vadállat, vagy harapd költők versét,

futárok késett leveleit messd szét,

vagy mit szabó számlapapírra firkált;

   pusztíts kamrákat, polcait kapirgáld,

vagy rágcsáld patikárius receptjét,

de ha Fílidát rémíted, mint nemrég,

öljenek meg szeméből pattant szikrák.

   Izgágán és búsan ne találj sajtra,

csapdába ess, mit állítottak szolgák,

ha nem ijeszt a leselkedő macska.

   De ájultában - szükség ezért volt rád -

átformáltad, nézek a dermedt napra,

üveges sugarak és jeges rózsák.

(Simor András fordítása)

Egy rózsához

Lope de Vega

Egy rózsához

A una rosa

   Mily isteni művészettel születsz meg

finom smaragd ingedből kihajolva,

ó, Alexandria csodája, rózsa,

keleti magvak koronája kelyhed.

   Már rubinban, már korallban remegnek

tűzszíneid gyúlva bíborpirosra,

szirmaidat varázs csészéje fogja

össze ötfelé tartó leveleknek.

   Bölcs volt isteni alkotód, elébe

küldöd a gondolatot őt csodálni,

elhull a virág, életünknek vége.

   Ekként az ifjú kor a szélbe száll ki,

és áruló vágy az ember reménye

fundamentumot a földön találni.

(Simor András fordítása)

[Elájulni, merni, lobbanni lángra]

Lope de Vega

[Elájulni, merni, lobbanni lángra]

[Desmayarse, atreverse, estar furioso]

   Elájulni, merni, lobbanni lángra,

lenni zord, lágy, komor, kit dühe szétvet,

élő, halandó, jelöltje a végnek,

hűséges, áruló, lelkesült, gyáva;

   mindvégig csak egyetlen jóra várva,

víg, szomorú, jámbor vagy gőgbe tévedt,

menekülő, bosszús, bátor vagy révedt,

sértett, gyanakvó, elégedett, árva;

   ábrándra lesni, mi valót feledtet,

kelyhedbe likőr helyett mérget kérni,

hasznod feledni, károdat keresned,

   pokolról hinni, hogy világa égi,

öncsalásnak adni életet, lelket;

ez a szerelem, ki próbálta, érti.

(Simor András fordítása)

[Lágy zefír, ki hallgattál bús szavamra]

Lope de Vega

[Lágy zefír, ki hallgattál bús szavamra]

[Céfiro blando que mis quejas tristes]

   Lágy zefír, ki hallgattál bús szavamra

annyiszor, tiszta források, kik könnyem

égő csöppjeit az édes likőrben

feloldottátok, méreggé kavarva;

   erdők, kínomat hintve fűre, habra,

zord hegyek, kik néztetek résztvevően,

folyók, szemem elől menekülőben,

mérget tengernek, mint zsarnoknak adva;

   zord szigorúság, annyira kegyetlen,

hogy tagolt szavam némaságba zárja,

megvetésével halálig sújt engem.

   Ha látná a világ babérrá válva

a kemény szívűt, ez a vágy él bennem,

győztes homlokom koszorúzná ága.

(Simor András fordítása)

Clavelia fésűjének dicsérete

Lope de Vega

Clavelia fésűjének dicsérete

Celso al peine de Clavelia

   Hajnak hullámzó tengerén átkelve

járt egyik nap egy elefántcsont bárka,

hullámait legyőzve veti hátra,

göndör hurkokat bontogatva egyre;

   benne Ámor ült szálat egyengetve,

útját a fésű révén megtalálta,

nyomában nyílt fénylő aranybarázda,

fürtök hajója a hajtengert szelte.

   Vitorlát Ámor hajszállal húz vissza,

szívnek béklyóját belőlük teremti,

sugarát napnak, aranyát Tibárnak;

   és húrt egyik hajszálból vont az íjra,

szerelmes nyilait útnak ereszti,

ha messzebb a cél, még jobban találnak.

(Simor András fordítása)

A lepke vágya

Percy Bysshe Shelley

A lepke vágya

To

A szót, mit a sárba rántanak,

nem szennyezem én be.

Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,

még te is ne nézd le.

Van remény, mely kétséggel rokon,

megfojtani hát ki merész?

S kedvesebb tőled a szánalom,

mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem

nem azt adom én neked,

de az áhitatot, mit rejt a szivem,

s mi meginditaná az eget -

a lepke vágyát a csillag után,

fényszomjat, mit érez az éj,

vágyat, mely a lét sötét kapuján

kiröppen az ég felé.

[1821]

(Képes Géza fordítása)

Az Éjhez

Percy Bysshe Shelley

Az Éjhez

To Night

Nyugat hullámán jöjj te nagy

   és csendes Éj!

Kelet barlangjain riadj,

hol a verőfényben kevély

s bús álmokat szőtt a kezed,

te kedves és te rettegett -

   jöjj, ne henyélj!

Födjön csillaghímes, setét

   és bús talár!

Vakítsd meg a nappal szemét

hajaddal, csókold holtra már

s illesse földünk megszokott

varázsló, mákonyos botod -

   mindenki vár!

Hogy fölkeltem hajnalba ma,

   kivántalak;

gőzölt a kertek harmata,

virág, fa tikkadt lankatag

s hogy az alélt Nap fáradott,

mint únt vendég csak váratott,

   kivántalak.

Halál bátyád lágyan sugott,

   mondd, kellek-é?

Álom, hártyás-szemű hugod

úgy zümmögött, mint déli méh,

dajkáljalak, maradjak itt? -

De szóltam én, hiába hítt,

   menj másfelé!

Jön a Halál, ha te elülsz,

   hamar, hamar -

jön az Álom, ha elrepülsz;

vigaszt csupán tőled akar

a szívem, édes-édes Éj -

Gyorsítsd a szárnyad, ne henyélj,

   oh jőjj hamar!

[1821]

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A kérdés

Percy Bysshe Shelley

A kérdés

The Question

Azt álmodtam én, mentem az úton,

s a puszta tél tavasz lett hirtelen.

Víz zúgott messze, halkan, mormolón,

s illat vezette léptem szeliden.

Egy gyepes parti párkányon a gyom

félénken nézett a folyóra lenn,

úgy símogatta volna a habot,

csak megcsókolta, aztán elfutott.

Kökörcsin nőtt ott, tarka ibolyák,

százszorszépek, a föld csillagai,

soha le nem futó, csillag-forma virág,

harangocskák, primulák tornyai,

rög sem repedt, míg felküzdte magát

némelyik, mint a gyermek, oly kicsi.

Az anyaföldre mennyek könnye hull,

ha szellő-hívta játékban vidul.

Meleg sövényben indák fodra ül

és holdfény színű galagonya ég,

cseresznyevirág fehér kelyhe dúl,

melynek bora harmat volt, - látni még.

Kígyózó repkény, vadrózsák, felül

bimbókkal, melyek színe oly sötét,

arany-cirmos virág, azúr moha,

milyet tágra nyílt szem nem lát soha.

S a folyó ringó széléhez közel,

zászló virág nyílt, bíbor és fehér,

a csillag bimbó sás közt tűnik el,

vízi-liliom lebeg, csillog, él.

Az útra-dőlt tölgy gyöngy tüzekre lel,

ön-vízi fényük Hold rezgése kél,

a káka, sás, sötétzöld, mint a tó,

mely a káprázó szemnek nyugtató.

Gondoltam, hogy e képzeletbeli

virágokból, majd csokrot úgy kötök,

hogy minden szín a helyét megleli

a kontrasztban, mely régi és örök.

S tartottam kezem, velük volt teli,

vidáman vittem. - Ilyen örömöt!

Átadni ott, hol újak a szinek,

ahonnan jöttem...

                            Ám de jaj! Kinek?

[1820]

(Jobbágy Károly fordítása)

Indiai szerenád

Percy Bysshe Shelley

Indiai szerenád

The Indian Serenade

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

szellem: az rejtélyesen

huzott, hozott, vezetett

ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón

illat és szél úgy alél,

mintha mákos álmokat

tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

a csalogány csöpp szivén,

mint ahogy a tieden

kell hogy elapadjak én.

Jaj, büvölj föl a füből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szoritsad szived fölé,

talán ott majd megszakad...

[1819]

(Babits Mihály fordítása)

Invokáció a Szenvedéshez

Percy Bysshe Shelley

Invokáció a Szenvedéshez

Invocation to Misery

Jöjj, légy üdvözölve és

ülj le mellém, Szenvedés,

halk, makacs, félénk arám,

nászruhában gyászos árny,

Istennőm - szikár Magány!

Jöjj, ülj mellém, üdv neked!

Bánatosnak lát szemed?

Mint te, boldogabb vagyok,

hölgy, királyi homlokod

diadémjén bú ragyog.

Szenvedés! Ismerlek én,

mint fivéred élek én

véled elhagyott tanyán

sok-sok éve - s jó nehány

óra hátra még talán.

Ó, ez átkos végzetet

éljük hát, ahogy lehet;

él szerelmünk, kéje tűnhet,

szeressünk, míg két szemünknek

szívünk Pokla tetszik üdvnek.

Üdv neked! Jer, dőlj le már!

Most-kaszált gyep ágya vár.

Szöcske zengi itt dalát,

hadd viduljon legalább

tőle e borús világ!

Sátorunk itt füzfa lombja,

vánkosod lesz két karom ma;

bánatos bár dallam, illat,

édes emlék - benne - ringat,

hozva mély, nagy álmainkat.

Ó! lüktet ered, a dermedt,

s te titkolnád e szerelmet?

hát sohajtva, - hát zokogva -

jégkebled nem ezt dobogja,

míg tűz-szívem álma nyomja?

Csókot! Ó, ajkad kihűl:

fond karod nyakam körül -

lágy az, ám halott, hideg,

s főmön könnyed ég, remeg,

mint fagyott ón, cseppre csepp.

Jöjj, a nászágy várva vár -

lenn a sírban vetve már:

éje szerelmünk rejti, és

nászunk leple a feledés,

tiltatlan ott a pihenés.

Szívünk, csak karodba zárj,

egyesül, mint árny meg árny;

és e rémlő változás

foszló pára, semmi más,

vár az örök álmodás.

Álmunkban, mely hosszu, mély,

nem mi sírunk; s mint a Kéj

rólad álmodhat, velem

róla álmodj idelenn,

Szenvedés, tul életen.

Földi árnyak életén

csak kacagjunk te meg én,

mint eb nyí, ha fellegek

- síri leplü szellemek -

nyája holdfényben lebeg.

Kívülünk e nagy világ

csak megannyi furcsa báb,

s elhagyván a színpadot,

már csak nevetségre ok,

hol te vagy, s hol én vagyok.

[1818]

(Kardos Pál)

Sorok az euganei dombok közül

Percy Bysshe Shelley

Sorok az euganei dombok közül (részlet)

Lines written among the Euganean Hills

Kell, hogy a Lét- s Kín-vizen

viruló szigetsor is legyen:

át a mélyen könnyeden

más lelkek ringnak s talán

hullám-lepte szirt falán

most zárt szárnnyal ülnek ott,

várva bárkám, hogy nyugodt

zúgba vezessék, hol én

és szeretteim szerény

honra lelnénk, túl a kín,

bűn és vágy határain;

rejtené domb zöldje, völgy,

hol a tenger zúg, üvölt,

hol lágy fény szitál, a vén

erdők hangja zsong felém,

s tenger élő fény-virág

ontja isten-illatát:

boldog örömmel teli

élnénk, hogy a Lég lelkei

irigyen csalnák ide,

Édenünk gyógy-kertibe

tán a szennyes tömeget,

ám minden dühöt feled,

ki e boldog tájra ér,

hol a balzsam-szárnyu szél

szívnek-lombnak írja, hol

csillogó tenger dalol;

s minden fojtott pillanat

suttogó lágy hangot ad,

hogy az ihletett szivet

mély zengéssel töltse meg;

hol a gyógyír-szeretet,

mint az élet-lehelet,

testvérséggel fogja át

ezt a kedves kis tanyát;

ők változnak, ez marad,

s minden lény a hold alatt

megbánja dühét, s a föld

újra ifju arcot ölt.

[1818]

(Molnár Imre fordítása)

Sorok

Percy Bysshe Shelley

Sorok

Lines

Fagyban szunnyadt a Föld,

az égből dőlt a fagy;

s az éjszaka fagyos jaja

a jégbarlangokból kitört,

a hómezőkön átsöpört,

haldokló hold alatt.

A téli sövény sötét,

nem nőtt se fű se virág,

a madár nyugovót csupasz bozót

keblén talált, mely gyökerét

a csapáson terjesztette szét

fagy-vájta réseken át.

Holt-fényü hold alatt

parázslott a szemed;

mint renyhe folyam vizén komoran

libegő lidérc, a holdsugarak

úgy úsztak - szélfújta hajad

éjszíne sárga lett.

Szél dermesztette kebled, a hold

szádból kiszívta a vért -

fagyharmatát ontotta rád

az éj s ledőltél ott, hol a

pucér ég metsző sóhaja

tetszése szerint elért.

[1815]

(Eörsi István fordítása)