2012. szeptember 15., szombat

Amelyben egy könnycsepp retorikájával oszlatja el a gyanút

Sor Juana Inés de la Cruz
Amelyben egy könnycsepp retorikájával oszlatja el a gyanút

Beszélgettünk, édes, ma este, ketten,
s arcodon láttam, már minden hiába;
szavakkal meg nem győzlek; s azt kivánta
a lelkem, hogy lásd, mi lakik szivemben.

Segített Ámor, és a lehetetlen
felett is győzött, vágyaimra látva:
a fájdalomtól hullt könnycseppben ázva
szivem csillogott egyre fényesebben.

Elég a szigor, édes, ne gyötörjön
zsarnoki féltés többé, föl ne verje
zord gyanú nyugalmad és ne is öljön

ostoba árnykép, vélt jel, mintha lenne:
hisz belenézve ráláttál e gyöngyön
az ujjaid közé olvadt szivemre.

(András László fordítása)

2012. szeptember 14., péntek

Bocsánatkérés

Amy Lowell
Bocsánatkérés
Apology

Kérlek, bocsásd meg azt, hogy hordom itt
     Mindenütt színeid,
     Zsúfolt utcákon át:
         Csodát
     Villognak a bámész szemek,
         Ahogy megyek.

Vergődő vándor vaksin fölmered:
     Szivárvány-permet ez,
     Boldogság-nyersanyag,
         Aranyt
     Pávázó, víg redőivel
         Körém ivel.

Lábam előtt a poros, rücskös út
     Szürkét is mélyre gyújt,
     Léptemen fénykörív
         Vakít:
     Napok, szétszórva, számosan
         A városon.

Köröttem tornyos harangszó inog,
     S dús árnyú illatok,
     Mint szél feledte fellegek:
         Lepel
     Vág el a külvilágtul, ím.
         A díszeim.

Mert fényes ranggal magad ékítesz.
     Csillagködök tüzes
     Abroncsa létemen.
         Hanem
     A szót meggyónnom nem hagyod.
         Rejtély vagyok.

(Gergely Ágnes fordítása)

Kínai holmi

Amy Lowell
Kínai holmi
Chinoiseries

Tükörképek
Reflections

Mikor szemedbe néztem,
Kert volt a mélyén,
Benne peóniák, csengettyűs pagodák
S hidak boltíve
Csendes tavak fölött.
Asszony ült a víznél
Esőkék selyemöltözékben.
Benyúlt a vízbe,
Hogy bíbor peóniát szakítson
A felszíne alól,
De ahogy a szárhoz ért,
Az megzörrent, s fehér-zöld fodrokba tört,
S akkor ő kihúzta kezét:
Vízcseppek csorogtak alá
Könnyfoltot ejtve esőkék ruháján.

Hóhullás
Falling Snow

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

Dér
Hoar-Frost

Felhőszürke reggeleken
Hallottam, szállanak a gémek,
S ahogy kertembe léptem,
Selyemköpönyegem
Hervadt lombokba vágott csíkot.
A száraz levél egy sóhajra összemegy,
De én már sok Őszt láttam,
S a gémek csak húztak, el, mint a füst
Az égen át.

(Gergely Ágnes fordítása)

Venus Transiens

Amy Lowell
Venus Transiens

Mondd csak,
Szebb volt-e Vénusz egykor
Tenálad,
Mikor fodor hullámokon
Ívjáratos kagylóba lengett,
S a ráncoló víz
A part felé sodorta?
Vagy szebb-e Botticelli álma,
Mint az enyém,
S azok a festett rózsabimbók,
Amikkel megdobálta szíve hölgyét,
Különbek-e,
Mint a szavak, miket elédbe fújok,
Hogy eltakarjanak a ködlő
Ezüst csillámló fátyolába.

Libegve
Állasz előttem
A hullámos, kék levegőben,
Fényes szelek övével,
Tiporva a verőfényt,
És a habok, mik megelőznek,
Lágyan redőzik és zilálják
Lenn a fövényt a lábaidnál.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Minták

Amy Lowell
Minták
Patterns

Járok a kert ösvényein.
Kinyílt a sok
Lángkék csillagvirág. A nárciszok.
Sétálok a kert mintás ösvényein
Merev brokátruhámban,
Rizsporos hajammal, ékszeres legyezőmmel
Magam is szép, ritka
Minta. Hogy lenn bejárom
A kert ösvényeit.

Ruhám oly gazdag mintás.
Uszálya
Rózsa-ezüstös foltokat
Kuszál a
Sóderen... és a szegények
Szűkszavúsága.
Vadonatúj divatmodell
Tipeg el magas sarkú, szalagos cipellőben.
Nem burkol körül semmi puhaság,
Csak halcsont és brokát.
Belesüppedek egy székbe
Egy hársfa árnyán. Mert szenvedélyem
Felháborítja a merev brokát.
A nárciszok, csillagvirágok
Oly szabad-szépen
Ringnak a szélben.
S én sírok,
Mert virágzik a hársfa,
S mellemre hullott pici virága.

S a márványkútban
Vízcseppek csobogása
Zsong a kertösvényen.
Nem szűnik a cseppek csobbanása.
Merev ruhám alatt egy nő bársonypuhasága,
Ki fürdik szépen márványmedencében.
A medence körül sövény sűrű ága,
Oly sűrű, hogy nem látja:
Ott búvik kedvese -
Noha sejti szíve.
S a víz simulása:
A kedves keze
Simogatása.
Mi a nyár finom brokátruhába!
Szeretném látni a földön egy csomóba letűrve.
Ezüstöt, rózsaszínt a földön összegyűrve.

Bár én lennék a rózsaszín, az ezüst, hogy az ösvényen futok,
S kacajomtól villanyozva,
Utánam botladozna...
Bár látnám: hogy villog a nap cipőcsatján, kardmarkolatán.
Ezt választanám:
Mintás ösvények útvesztőin vezetném,
Mely kacagó, csilla útvesztő csizmás szeretőmnek,
Míg az árnyékban át nem karolna,
S zubbonya gombjai horzsolnák testemet,
S én olvadó, beteg,
Boldogtalan volnék...
Millió napfény-, levélárny-foszlánnyal,
Vízcsepp-csobbanással
Körülöttünk: e délutáni tág ég.
Elalélni vágynék...
Oly nehéz ez a brokát,
Mert az árnyékon napfény szüremlik át.

S hova a kis virág hullt, a lenge:
Keblembe
Levelet rejtettem.
A Hercegtől ma reggel hozta lovas küldönc.
"Úrnőm, fájdalommal tudatjuk: Lord Hartwell
Csütörtökhöz egy hete hősi halált halt."
Olvastam délelőtti napsugárban,
A betűk borzongtak, mint kígyók.
"Úrnőm, felelet?" - kérdezte lakájom.
"Semmi - mondtam neki. -
Adjon a küldöncnek frissítőt eleget.
Felelet: Semmi."
A kertben fel-le menni, menni
Mintás ösvényeken,
Korrekt, merev brokátban.
Kék-sárga virágok a napban fejüket felvetik.
Mindegyik.
Én is felállok
Ruhám merevségében
A mintát mímelve.
Fel-alá járok,
Fel-le, fel-le.

Egy hónap - s férjem lett volna.
Egy hónap - s e hársfa tövén
A mintát megtörtük volna.
Én érte, ő értem.
Ő: ezredes. Úrnője: én.
Ez árnyas padon a hársfa tövén.
Egy rögeszméje volt csak:
A napsugarak gyógyítnak.
"Legyen úgy - feleltem -, ahogy akarod."
És most: halott.

Télen-nyáron majd járom-járom
Fel-le, fel-le
A mintás kertutakat
Merev brokátmezembe.
A csillagvirágokat, nárciszokat
Felváltja majd a karózott rózsa, az őszirózsa, a hó.

Járni: jó.
Fel-le, fel-le.
Unt mezembe
Pompás öltözetembe,
Csontfűzőben feszengve:
Hamvas testemet megőrzi mások karcolásaitól
A gomb, a kampó, a zsinór.
Mert az, ki megoldozná: halott.
Flandriában csatázott a Herceggel
Egy másik mintában: a Háborúban.
Krisztus, e sok minta mi végre van?
Járkálok
Köpenyembe
Föl-le, föl-le.

(Jánosy István fordítása)

2012. szeptember 13., csütörtök

A tizenkét gyönyör

Leopoldo Lugones
A tizenkét gyönyör (részlet)

Magányos hálófülke

Szunnyadt a kerevet. Rozsdás-szerényen
ragyogtak régi tűid, gyűrűid,
s beásított az ásatag, avítt
kolostor-csönd a gyászos zsalurésen.

Mint buborékot, álmok özönében
pengni hallotta saját hangjait
az elvarázsolt hegedű, amint
vonóra vágyott méla húrja éppen.

Sehol se voltál már. Csak melled árva
vércsöppjét őrizte a tépett párna.
A vak tükörre opálos homály hullt.

S a díszes vázában, mint ittfelejtett
fűző, mint fényes, gyűrhetetlen selymek,
egy magnólia édesen kitárult.

(Timár György fordítása)

Esős zsoltár

Leopoldo Lugones
Esős zsoltár

Vihar

Sötét víz barlangjává púposodott a mennybolt:
nagy messze már a dörgés sziklákat görgetett;
a szellő borzas röpte suhogó nyersselyem volt,
s hozott enyhén-savanykás, citromhűs ízeket.

Mint meleg hímpor hullt a tört ugar verejtéke
s harmatként gyöngyözött a lóherék homlokán;
s hol sűrű rojtban csüngött az árnyék durva széle,
élénk szirmokkal villant a kéklángú csalán.

A föld a rettegéstől megdermedt, mint a félholt,
egy ferde kés-suhintás - hasadt a levegő,
a villámsúly alatt csattanva tört az égbolt,
s beszakadt, mint egy roppant vas- és üvegtető.

Eső

És már megbolydult nádas vibrált a fergetegben;
foszlékony derengésbe ültetve szálait,
kévét kötött a vízből, s a felszakadt tegez fenn,
őrjöngve záporozta a nyilak százait.

Fürgén, ugrálva pattant az eső árkon, medren
- búgócsigája már a cseréptetőn pörög -,
majd csupaszra vetkezve, amott a zöld füzesben,
aranyló napkendővel lustán törülközött.

Béke

Zápor-itatta lombok nyújtózó, frissült kéje.
Gyönyöre árnak, víznek, ha fecsegve csorog.
A kéjtől fuldokló csíz kristályos fütyölése.
Derűs gyönyörben fürdő gyöngyházszín alkonyok.

Teljesség

Rozmaring illatával liheg a hegyek kékje,
s a völgy zsombékos mélyén a párzó fürj csivog.

(András László fordítása)

Tűz a nap

Leopoldo Lugones
Tűz a nap

A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.
Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.
S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje
a tornác naptüzében pattogva repedez.

A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már
lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,
hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,
maga a víz a teste, kristályos, meztelen.

Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken
kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,
és míg a gyep ezüstje kékjét borzolja könnyen,
a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.

A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz
egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén
hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -
hogy magvak aranyával lesz dús a televény.

Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,
nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.
S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden
a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.

(András László fordítása)

2012. szeptember 12., szerda

A szunnyadó

Antônio de Castro Alves
A szunnyadó

Egy este, emlékszem... szunnyadt a kedves,
köré fonódott a hálója lágyan...
köntöse félig nyitva... fürtje oldva...
s pőre lábánál ásított kitártan

a szomszéd ablak. Réti illat árját
lehelték mind a tisztás-széli berkek...
S messze, a szemhatár keskeny karéján
már a mennyei, tiszta éj közelgett.

Majd egy jázminbokornak görbe ága
incselkedőn benyúlt az ablakán át,
s lágyan borzongva a szellők szavától,
remegőn indult - megcsókolni száját.

Mennyei kép!... Minden cirógatásra
álmában is megreszketett a drága...
mosolygott... s csókot hintett a virág reá...
visszacsókolt... s már nem lelt a virágra...

Mondhatni, hogy ez édes pillanatban
két tiszta lányka játszott önfeledten...
s a szélben, mely a zöld lombra suhintott,
a lány ében haja kígyózva lebbent!

S az ág megint benyúlt, megint kihajlott...
majd meg félvén, hogy netán felriasztja,
hogy meg ne bántsa... a leányka keblét
szirmaival derűsen behavazta...

S e lankadt, szívszorító-édes éjen
így szóltam, a bájos képet csodálva:
"Virág! - te vagy a rétek tiszta szűze!
"Ó tiszta szűz! - te vagy éltem virága!..."

(Tótfalusi István fordítása)

Alkony a vadonban

Antônio de Castro Alves
Alkony a vadonban

Haldoklott a nap már! Iszapos folyókon
partszegélyük árnya nyújtózott ki lassan;
száraz, messzi fákról - karcsú őrtoronyból -
harang-madarak bús zokogása harsant.

Haldoklott a nap már! Ágak és facsonkok,
kő, moha, borostyán s bogáncs mögül lesve
kúszó és kegyetlen, ében leopárdként
vad ugrásra készen lapult meg az este.

Haldoklott a nap már! Sötét lombú csertölgy
gubacsát a víznek mélyére dobálta...
Széptevő szeleknek borzongó lehétől
dallamos nyikorgást hallatott a pálma.

Mélységes zsibongás! Hatalmas morajlás!
Olykor csenddé békült!... Olykor zenekar volt...
levélből, virágból, szárnyakból, bogárból,
csillagból - s atomból... erdőből - s rovarból!...

Bíborszín csőrüket a szél ostorától
szárnyuk tolla alá rejtették a gémek;
a végtelen kékség hulláma elől a
föld fejére vonta tollait az éjnek.

Időről időre a dzsungel szegélyén,
roppant örvényéből a tájnak kiválva
meglepetten lépdelt, nyugtalan dobogva,
sárszennyezte fővel - a vadon bikája.

A sípoló récék, kóvályogva szerte,
félénken csapongtak szűkülő körökkel,
majd meg riadt rajban, más partot keresni,
rikoltozva húztak csónakom fölött el.

(Tótfalusi István fordítása)

Esti zsongás

Antônio de Castro Alves
Esti zsongás

Tegnap este, midőn a nap aláhullt,
a természet egy nagy, szent költemény lett.
Minden bokorból leskelő homály nyúlt,
minden barlangból reszketett egy ének
tegnap este, midőn a nap aláhullt.

Azúr égből a homályülte mélybe
sárgás gyümölcsök, csillagok ragyogtak,
és sarlóként, mely rétek nyári éke,
villant arany féltányérja a holdnak
azúr égből a homályülte mélybe.

Harmóniától balzsamos szelekbe
dalolt a fészek - sóhajtott a tómély...
kényes pálmák zöld tollába temette
hullámait a lágyan mormoló éj
s harmóniától balzsamos szelekbe.

A lények végtelen harmóniája:
ősi vágyak kusza koncertje zengett!
"Nap, el ne hagyj", a hullám sírt magába,
"szellő, ne fuss", a kis virág esengett;
végtelen a lények harmóniája!

"Emelj baráti kebledig egészen",
szólt a felleghez könnyek közt a harmat;
"galamb, ki elszállsz", sírt a régi fészek,
"emelj csúcsára egy fentebbi gallynak...
emelj baráti kebledig egészen".

"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"
"Még egy kis hőt, mígnem az éj fagyot hoz..."
s jobban tapad moha a szirtperemhez,
közelebb csap a folyó a galambhoz...
"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"

S mindeközben te bolyongtál a kertben,
szerelem-rózsa, mennyei María...
Hogy lépkedtél a rög közt, mily kecsessen,
ah! mily mosoly volt ajkaidra írva...
S mindeközben te bolyongtál a kertben.

Csillag voltál, ékes szűz képe lettél!
Angyal voltál, öltöztél lány-alakba!
A mennyei madaraktól eredtél,
arcod a hold szent sápadtsága lakta,
csillag voltál, ékes szűz képe lettél!

Virág! jöttél más, közelebb virágtól.
Mily tiszta rózsa! Ó, mely drága illat!
csók, mely születtél a magyalfa-ágról,
kacagás, mely a kerten tovaillant...
Virág! jöttél más, közelebb virágtól!...

S én, ügyelve a virágok szavára,
hallottam egy rózsát suttogni égve:
"Szakíts le, szűz - hidd el, cseppet se fájna,
őrízz meg, rejts el kebled melegébe."
S én ügyeltem a virágok szavára.

"Emelj! emelj fel, ó María kedves!"
én is ezt suttogtam vágyódva végül...
"A lelkem rózsa, s egyre hidegebb lesz...
add néki kebled gyengéd menedékül...
emelj! emelj fel, ó María kedves!..."

(Tótfalusi István fordítása)

Gitáros-ének

Antônio de Castro Alves
Gitáros-ének

Indulj, szálló réti szellő,
öszvérhajcsár bús dalát vidd.
Puszta lett, haj! az én szívem,
puszta lett a nagyvilág is.
Merre járhat drága lánykám,
kire szívem várva vár?

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Napszálltával ment a kedves,
mint folyóról seregélyek,
mint mikor felszáll a harmat
hűvös csókjára az éjnek.
Nem búsabb az én szivemnél,
búsan sír bár, a madár.

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Szóltam én: a szép fazékfa
mire nyit, megjő a drága.
Jött a nyár, virágot öltött,
ment a nyár, elhullt virága.
Mondd, ki fenn szállsz, tarka réce,
az én szépem merre jár?

   Vadonbéli jó  gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Nem élet már itt az élet,
nem kedves a föld se hozzám.
Elindulok őt keresni
messze, túl a hegyek ormán.
Ó, én bús rabszolga-sorsom!
Csak szívem ne volna bár!

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

(Tótfalusi István fordítása)

Vágyódás óráin

Antônio de Castro Alves
Vágyódás óráin

Minden hiányod juttatja eszembe,
minden dolog rólad beszél körültem.
A párna, melybe arcodat temetted,
imádott illatod lehelli hűlten.

Reád várva epedő zongorádon
minden hang síri álomba merült rég;
a valcer egy dallamnál nyitva félig,
az édes dallamnál, mely el sem ült még.

A hosszas órák álmosan vonulnak...
köd-szekerén az est a földre lebben...
az Úrangyala zokogó harangja
teérted zokog még keservesebben.

És te nem jössz, nem ülsz, nem ülsz le mellém,
s nem lendíted az alkonyati szélnek
csilló hangjaid tömjénfüstölőjét,
mikkel lelked eltelte az enyémet.

S ha a lebírhatatlan szomorúság
szakadékát lelkemben mélyre ássa,
Dávid hárfájaként keserü kínom
nem enyhíti ajkad szent kacagása.

Minden eszembe juttatja hiányod,
minden, ami köröttem van, reád vall,
mint az indus kenet kristály-üvegje
üresen is telt szantál illatával.

Görcsös ágon a fészek, elhagyatva,
megőrzi csirregését a verébnek.
Szerelmek, kéjek ünnepe - hová lett?...
Voltál - égi madár... lelkem - a fészek!

Mert bárhol jársz - ott illat száll körötted,
lépésed rímet és ritmust dobogtat!
Vagy, mint a csillag, mely átverve árnyak
sokát, az űr azúrján fény-nyomot hagy...

Szerelmed fény-nyoma vigyázza lelkem,
ki vágyaimtól szöktél messze, csillag,
aki elvetted életem, s beszőtted
csillagos árnyába hajszálaidnak!...

(Tótfalusi István fordítása)

2012. szeptember 11., kedd

Rekviem

Anna Ahmatova
Rekviem [részlet]

7
Az ítélet

Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.
   Kezdenem kell még ma hány dologba!
   Szívemet kővé dermeszteni,
   emlékeim gyilkolni halomra,
   és valahogy újrakezdeni.
   Pedig... forró zümmögésü nyár van,
   s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
   S most a szó... Bolyongok puszta házban.
   Tudtam: egyszer erre virradok.

1939 nyarán

(Rab Zsuzsa fordítása)

Soha még olyan őszt! Magasan feszült az ég kupolája...

Anna Ahmatova
Soha még olyan őszt! Magasan feszült az ég kupolája...

Soha még olyan őszt! Magasan feszült az ég kupolája.
Egy kéz lesöpörte róla a fellegeket.
Ámulva néztünk fel rá, mint a csodára:
szeptember - a hosszu eső meg a köd hova lett?
Smaragd fényt villantott a habos, zavaros vizü árok,
és mint a rózsa, a vadcsalán úgy illatozott,
a fülledt ég alján pokolbeli alkonyi lángok,
s tűnődve sorra idéztünk minden régi napot.
A fény mint zendülővezér, úgy tört ki az égre,
s az őszi tavasz ujjongva elébe szaladt,
és szinte sejlett hóvirág tündéri fehére -
mikor megálltál csöndesen tornácom alatt.

1922

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ó, holnaptalan életem...

Anna Ahmatova
Ó, holnaptalan életem...

Ó, holnaptalan életem!
Minden szóban árulást sejtek.
Már a kihűlő szerelemnek
csillaga kel fel énnekem.

Elszállt, gyorsan és nyomtalan.
Alig ismerlek meg, ha látlak.
De újra éj van. És a vállad
csókolnám alélt-boldogan.

Nem vagyunk több: két idegen.
Kihűltünk. Hanem folytatódik
a kínvallatás. És halódik,
mint bűnös nő, a szerelem.

Bátyám vagy már. Zord, hallgatag.
De ha szemünk összeviláglik,
esküszöm, megolvad a gránit,
és szétcsorog, mint tűzpatak.

1921

(Rab Zsuzsa fordítása)

A hó szironyos taraján át...

Anna Ahmatova
A hó szironyos taraján át...

A hó szironyos taraján át
mentem lassan teveled
fehér házam fele. Átjárt
a csend, bennünk remegett.
S szólt, szebben, mint öröm-ének,
halk, álomi-tiszta zene:
finom kis ág-remegések,
sarkantyúd könnyü nesze.

1917

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mint fehér kő dereng a kútfenéken...

Anna Ahmatova
Mint fehér kő dereng a kútfenéken...

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változtál át emlékezetemmé.

1916

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fonnyad a fény emléke szivemben...

Anna Ahmatova
Fonnyad a fény emléke szivemben...

Fonnyad a fény emléke szivemben,
mint őszi fű.
Halk, halk szárnyon a szél idelebben,
friss hó-izű.

Fárad a víz áradva fecsegni,
jéggé mered.
Nem történik itt soha semmi
velem, veled.

Leng suhogó legyező üres égre:
tört fűzfalomb.
Mégsem lettem az ő felesége -
így volt a jobb.

Fonnyad a fény emléke szivemben.
Homályban él.
Érzem, meglel hajnalig engem
a tél.

1911

(Rab Zsuzsa fordítása)

A szerelem

Anna Ahmatova
A szerelem

Hol mint kígyó lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet, rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.

1911

(Rab Zsuzsa fordítása)

2012. szeptember 10., hétfő

Már nem tudom

Nelly Sachs
Már nem tudom

Már nem tudom
madarak énekelnek-e
vagy talán
a tengerben zokog
az angyalokkal teli mélység
akik szent irtózatuknak reszketve hangot adnak
mielőtt kihúzzák őket a levegőre -

Sosem tudom
hogy a félelmesen emésztő vágyak
e kardorrú halak
általfúrva
a lélek oly vékonybőrű csodáját
a föld lángoló mandulabelében elpusztulnak-e
s hogy a megbántott világegyetem
éjbe borulva
fekete fényemet nem oltotta-e ki

mert egy szerelmes szót
újból elmulasztottam alva.

(Kálnoky László fordítása)

Oly elhagyatott az ember

Nelly Sachs
Oly elhagyatott az ember

Oly elhagyatott az ember
kelet felé tekint
ahol mélabú dereng a pirkadat arcán

Kelet kakaskukorékolástól vöröslik

Ó hallgass meg engem -

Hogy oroszlánepedésben
és az egyenlítő korbácsoló villogásában
múlhassak el

Ó hallgass meg engem -

Hogy a kerubok gyermekarcával együtt hervadhassak el
est idején

Ó hallgass meg engem -

Hogy a szélrózsa kéklő északi táján
virrasztva éjjel
már egy szemernyi halállal szempilláimon

haladhassak a forrás felé

(Kálnoky László fordítása)

És mi, akik a távolokba...

Nelly Sachs
És mi, akik a távolokba...

És mi, akik a távolokba
nehéz örökséget vonszolunk
a szélrózsa minden égtája felé.

Én itt,
hol nincs arca már a Földnek
hol a Sark,
a halál fehér mézeskelyhe
a csöndben fehér szirmokat hullat

a rénszarvas
kémlelve kékes függönyökön át
halványra költött naptojást
visel lapátszarvai között -

Itt, hol az óceánidő
jéghegyálarcba öltözik
fölötte az utolsó csillag
megfagyott sebhelye

itt e ponton
partra tettem
a vérző korállt,
a te üzeneted.

(Görgey Gábor fordítása)

2012. szeptember 9., vasárnap

Téli éj

Giosuè Carducci
Téli éj

Tovább, tovább. az alkony már erőtlen,
a partot síma hó fedi ragyogva,
s a láb alatt puhán ropog: előttem
sóhajom gőzöl ködbe gomolyodva.

rohan a hold a nagy, hólepte csöndben
dermedt felhők között, és egy mogorva
fenyő tört ágait a levegőben
torz árnyakat rajzolva szertedobja

csupa halálravágyó gondolatként.
Végy körül, ó, tél, megdermesztve végre
kínjaim, melyek itt benn háborognak:

és mint hajótörött a mélyből, akként
merülj föl, gondolat, s kiálts az égre:
ó, éj, ó, tél, mit tesznek lenn a holtak?

(Sárközi György fordítása)