Csend, bágyadt meleg

Sibilla Aleramo
Csend, bágyadt meleg
Silenzio, tepore

Csend van, bágyadt meleg
az eldugott szobában itt, hol várlak,
s egy bíborszínű rózsa,
tikkadtságában szinte már lekókadt,
mert ő is barna szemeidre szomjas,
olyan szelíd az óra:
magamra öltöm néma kellemét,
puha rózsa leszek,
szemhéjadra simult aléló árnyék.

(Vajda Endre fordítása)

Mezítlen állok

Sibilla Aleramo
Mezítlen állok
Nuda nel sole

Mezítlen állok
néked a napban s mozdulatlan; festesz,
csupán keblem mozdul a csendben
szívemnek büszke ritmusára.
Miként a hajnal fénye
tiéd csillogó bársonyos testem,
rét vagyok, forrás, nyíló bús szirom, s két karom
érett szőlővenyige.
És imádsz, érzékeny lázas ujjaid
a vászonra visznek.
Mezítlen, mozdulatlan állok,
a természet vagyok és
ihlet, s te megrohansz, elnyelsz, feloldasz!
Vajon te formálsz engem,
vagy tán az én isteni lényem
formál művésszé téged?
Hullámzik halkan a keblem...

(Rózsa Zoltán fordítása)

A lombok alatt lépkedő leánynak...

Camillo Sbarbaro
A lombok alatt lépkedő leánynak...
La bambina che va sotto gli alberi

A lombok alatt lépkedő leánynak
aranyló hajfonata van csupán, és
éneket rejt a torka,
és dalolva
szökell az úton, s nem is sejtheti,
hogy a sors szebbet nem nyújthat neki,
mint vállán az a kis élő arany, s hogy
örömet zeng a torka.

Nekünk, kiknek csupán a
szavak öröme adatott, s akiknek
aranybojtunk sincs, kikben semmivé lett
a remény, mely az ő szívét dagasztja,
ha nem nagy kérés, vesszen el az élet,
csak az az egy kincs mindig megmaradjon.

(Lothár László fordítása)

Olykor, ha az út lángot vet alattam...

Camillo Sbarbaro
Olykor, ha az út lángot vet alattam...
Talora nell'arsura della via

Olykor, ha az út lángot vet alattam,
egy tücsök énekét meglepve hallom.
S máris előttem látomása ébred
fényben úszó szántóföldek sorának,
s elbámulok, hogy van még a világon
fa, víz, és annyi, annyi drága szépség,
mely vigasztalni tudott engem egykor.

A részeg ez ostoba döbbenettel
kapja arcába az éj levegőjét.

De érzem lelkemet hozzá tapadni
a süket város mindegyik kövéhez,
akár ha fa izmos gyökere lenne,
mosolygok hát elveszett magamon, s csak
könyököm mozdul, hogy szárnyat feszítsek.

(Lothár László fordítása)

Sibilla Aleramónak

Dino Campana
Sibilla Aleramónak
Una lirica per Sibilla Aleramo

Ott szerettelek meg hol aki fáradt
megpihen magányos utcákra érve
ahol szelíd béke esője árad
s este a szív csalárd tavaszba térne
csömör s bűntudat nélkül túl a sápadt
égbolton a violás messzeségbe.

(Eörsi István fordítása)

Tengerijét hántván...

Arturo Onofri
Tengerijét hántván...
La vecchietta, che sgrana...

Tengerijét hántván a csöpp anyóka
a küszöbön gubbaszt, mint ősi isten,
az este lágykék akváriumában,
s az ujjaiból küllőző aranyfény
megáldja ezt a vakfekete földet.

(Csorba Győző fordítása)

Mily suttogástól...

Arturo Onofri
Mily suttogástól...
Di qual sussurro...

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.

S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszínéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.

Az áradat keletre nyúlik, addig,
hol már a nap tajtékosan verődik
örök partjaihoz az éjszakának:
éji folyó: zenévé oldja át a
fény, majd a föld alá hanyatlik útja.

(Csorba Győző fordítása)

E rétek jéghideg...

Arturo Onofri
E rétek jéghideg...
Il sapore glaciale...

E rétek jéghideg rossz-íze újra
rábírja a szél tompa hangszerét, hogy
ereszkedjék rá bágyadón a felhők
vattáira s akadjon el a szilfa
tar ágbogán, elhallgattatva néhány
madár csicsergését, amíg a fűszál
szunyókál álmai meghitt körében
s idézi, míg ő is Nap volt, a múltat.

Két ajka közt az ének fonalával
egy gyermek vezeti még a világot
azúr mezőkön át, s bámész szememben
szikrázó délben gyémántcsillag izzik.

(Csorba Győző fordítása)

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése

Arturo Onofri
Ímé, a vér őrjöngő lüktetése
Ecco il ritmo frenetico del sangue

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése,
midőn az égi tájak feldörögnek,
és a halántékok zúgása mélyén
akármilyen szín lángra gyúl.
Ímé, szívem, mely bomlott mámorában
a lények pőre formáit megoldja,
miközben tánc-örvény zárul köréje.
Ímé, az arcok szárnyakká foszolnak
(könnyű szervekké) és aranymesékké.
Ímé, a fák hibbant nyelvvé csavartan
zöld lángok sűrű pattogása közben
a jajveszékelő földből kinyúlnak.
És ímé, én a délidő olyannyi
tébolya közt állócsillag-szilárdan,
felbolygatom a fém-sebű, az ősi
levegőt, a korall-füvön parázslót.
(Zubog a gránit-part, veri a tenger,
mintha fáradhatatlan ló ügetne.)

(Csorba Győző fordítása)

Virrasztás

Arturo Onofri
Virrasztás
Veglia

Úgy láttam, a fekete felhők (ritkásan a csillagos égen,
s a tompa hegyekre alélva) tárt szárnyai furcsa, hatalmas
szárnyas szörnyetegeknek; megrémített ez a látvány,
s talpig borzongva siettem becsukni az ablakot. "Alhass,
lelkem," - mondtam - "s az örömről álmodj, lelkem, meg a Napról!"
De a csönd fonalán éreztem függeni életem akkor,
és mély szakadékok alatta, melyeket kikerülni erőtlen.

Ó szendergő természet, kivel én úgy egybekötődtem,
mily szédítő hangverseny szólt éjszaka ott a fülembe,
végig, hajnalhasadásig az erdők rengetegéből,
a nedves rétek, a falvak tájékairól odalengve!

(Csorba Győző fordítása)

Jöjj hát

Sergio Corazzini
Jöjj hát
Invito

Ó tiszta lélek, hajnal tisztasága,
te szomorú, te végzet űzte lélek,
szegény rab, mint koporsó síri mélyben
sínylődsz itt véges határokba zárva,

ó áldott lélek, te szelíd, te drága,
isteni szemedben megtört remények,
kertednek sorsa is csak az enyészet,
oly hasztalan vár tavaszi sugárra;

szemem fénye, szívemnek szíve, társam,
testvéri szó életem bánatában,
sorsom egén elfáradt kósza fecske,

kora-hervadás liliomja, zsenge
holt szirom, nővér, jöjj, gyötrődtem én is,
értem fájdalmad, hiszen az enyém is.

(Szomráky Sándor fordítása)