Mi Atyánk

Nicanor Parra

Mi Atyánk

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

nyakig mindenféle problémában,

ráncbavont homlokkal,

mintha csak afféle mindennapi átlagember volnál,

ügyet se vess már mireánk.

Megértjük, hogy szenvedsz,

hiszen nem bírod rendberakni a dolgokat.

Tudjuk, hogy az Ördög nem hagy nyugton,

lerombolja azt, amit építesz.

Kinevet téged,

mi azonban teveled sírunk.

Mi Atyánk, ki ott vagy, ahol vagy,

hűtelen angyalok körében

ugyan-ugyan most már ne szenvedj többé miértünk,

szedd össze magad, és vess végre számot

azzal, hogy isten is tévedhet,

s mi mindent, mindent megbocsájtunk.

(Majtényi Zoltán fordítása)

Tudok egy szót

René Depestre

Tudok egy szót

Tudok egy szót madárszárnysuhogásút -

a boldogság szédületébe sodor

felkelti halottaiból a halhatatlan percet

álmaim vitorláját röpteti

szememben szerelemfénnyel fényeskedik

Tudok egy szót hőskölteménybe illőt -

lebeg zöld-zománcos mezők felett

a repülő szellő-dudás felett

dombok lepusztuló televénye felett

tücsök-vészkiáltás felett

csalogány-fuvola felett

a szelíd és a vad tenger felett

Tudok egy kút-mély múltú szót

kicsinylőn biggyedő szájat alázót

szegény padlásszobákban

a rab nehéz lidérc nyűgözte álmán

zajgó-nyüzsgő falukban

sírok magányában országolót

Tudok egy szót a történelem lángjában égőt -

tűzvészes reggelek riadóját jelenti

testvéri erdőkben testvér-gyülekezőt

kín perzselte cukornádföldeket

szorongását sokezer elnyomottnak

szabadságot a halál szárnya fölé rebbenőt

Tudok egy szót mindnyájunk birtokát

megbéklyózott parasztok

bíborszínruhás utcalányok

kiélt arcú mindentudók

beesett arcú gyermekek

tisztások gyöngycsibéi vagyonát

Tudok egy szót benne van életem

minden reményem

szomorúságom

meghitt szerelmes estém

a világ-szavannába kibocsátott

csikó ficánkolása

az a szó ad értelmet életemnek

és indoka bőröm színének

végzetes csókjaimnak

az izzó megnemalkuvásnak

és hogy kezem mégis lecsuklik

ha megütné ki ember voltát meggyalázza

az a szó a jövőm

az a szó a szerelmem

az a szó a tébolyom: HAITI

(Pór Judit fordítása)

Tükröződés

A. R. Ammons

Tükröződés

Reflective

Füvet

találtam

s benne

egy tükröt

a tükör

engem

nézett

s bennem

egy tükröt

látott

s benne

füvet

(Oláh János fordítása)

A beszéd

Robert Creeley

A beszéd

The Language

Legyen ott,

hogy szeretlek

valahol a

fogad közt

s a szemedben,

belé is haraphatsz,

de vigyázz,

baja ne essen, hisz

úgy áhítjuk

még ezt a

keveset is. Mindent

kimondhatnak

a szavak

a szeretlek,

újra, miért

hát annyi

üresség?

Kitöltőnek,

kitöltőnek.

Hány, de hány

szót hallottam,

csupa sajgó

lyukat! Száj-

üreg a beszéd.

(Kodolányi Gyula fordítása)

A fák

Adrienne Rich

A fák

The Trees

A fák kifele költöznek a házból

az erdőbe, mely puszta volt napok során át

madár nem ülhetett meg

bogár se bújt

benne, napfény se fürdette a lábát

az erdő, mely üres volt éjek hosszú során át,

ma reggelre fával telik meg.

A gyökerek egész

éjjel küszködtek, tépik ki a padló

réseiből magukat.

Az ablak fele nyújtózik a lomb,

erőlködve feszülnek meg a gallyak,

a háztető alól meggörbedt, öreg ágak csoszognak

elő, mint kórház ajtajához

a távozó, félig még

kábult beteg.

Itt ülök, a verandára nyíló ajtók kitárva,

és hosszú leveleket írok,

melyekben csak futólag említem meg: az erdő

most távozik a házból.

A levegő hűs, telihold süt

a még födetlen égen,

a lomb és mohaillat

beszivárog a házba, mint távoli beszéd.

Fejem telis-teli

suttogással, amely holnapra elhal.

Hallod? Épp most reped meg az üveg.

A fák bukdácsolva tolongnak

az éjbe ki. Szelek futnak elébük.

A hold-tükör ezer darabra tört,

szilánkja ott villog a legsudárabb

tölgy lombja közt.

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)

Amiért ott volt

Edwin Arlington Robinson

Amiért ott volt

Why He Was There

Ugyanolyan, mint mikor itt hagyott

Minket, szobája, hol annyi időt

Töltött, hogy látni és érezni őt

Kellene valahol - s tényleg, ahogy

Körülnéztem, hitetlenkedve, ott

Ült az öreg székben, derűs redők

S lakonikus mosoly, mint azelőtt,

Arcán, mely halálsápadtnak hatott.

Nézte, hogy ég előtte a fakó

Láng; ifjak voltunk, ő nyugodt, öreg,

Arra gondoltam, meddig lesz ez így?

Mosolygott, tudta, bennrekedt a szó:

"Nem voltam itt, amíg nem jöttetek,

S mikor elmentek, már nem leszek itt."

(Tapfer Klára fordítása)

Búvár

Jaime Torres Bodet

Búvár

Vetkőztető vizével jön az alkony, s

lehántja lelkünkről az emlék

gúnyáit ez a hírtelen-gyors

süllyedés, mely mint fém-zsongás a fülben,

süket álmokról donog néma jelzést.

Megtartva föntről, bár alámerülten,

lény-nem-járta tengeri mélybe lengve

távoli dolgok okos lánca köt fenn,

akár a búvárt,

nehéz sisakja tömlöcében élőt,

a levegőcső csavaros boája.

Éber

szemedre álom-akvárium gördül

s pörög hullámok sebes kerekével.

De íme, máris kiválik a csöndből

hideg emlékek forró kútja, s most itt

e kútnál képeinknek

raja az elveszített

légkörtől megtisztulva szűzre mosdik.

Mily zene-ujjal érjek hozzád?

Mert csak a zene szülhet

a tapintásra formát

tenéked, ki a mohó fülnek

oly számolatlan alakú vagy.

Mert csak a zene gyúrhat

képmásodból, e szilánkokra széttört

tömérdek töredékből

egészet, újat,

kifejező új arcot, amely éppen

most érik álmod ringató vizében.

(Timár György fordítása)

Zene

Jaime Torres Bodet

Zene

A hangod hajnalodott;

oly lágy volt, s tétova-lomha,

mintha az esti konok

zápor

lelkedre esőzött volna.

Először szíved zilált,

apró remegése zihált,

tűnődve ingatag,

merüljön-e már jeges árba

szavad

pucér-vacogó pici lába.

Utána csak

az indulat kis sápatag

virága maradt, mely a hangod

hűs fonalára tapadt,

és zúzos horga megannyi szirom volt,

mit a Nap

ezernyi vízcsillámra kibontott.

És aztán szertefoszlott;

s maradt fehéren

- akár a hajnali hold -

áttetsző lebegésben

a fény

a sejlő reggeli égen.

És aztán szertefoszlott,

s jaj, oly vékonyra vált, mint

amiképpen a tenger habja

fut a partra,

s a tenger ezüstszínű habja

alól a homokból jól idelátszik

egy lábnyom könnyű alakja.

(Timár György fordítása)

Délidő

Jaime Torres Bodet

Délidő

   Elüldögélni délben ebédlőd asztalánál,

a napsütötte kertre kitárva ablakod,

a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.

Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.

   Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod

ölén a kis tanyának sok árka mint szalad.

Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.

Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.

   Belátni végre: minden csak az, ami; az édes

kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.

Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,

s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.

(Szőnyi Ferenc fordítása)