Máglyák

Szécsi Margit
Máglyák

     Micsoda Máglyák
             Égnek
           Meghalni
            Melyikre
             Lépjek
Hogy a legnagyobb éjfél
         Szívéig érjek

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

A tenger színe előtt

Szécsi Margit
A tenger színe előtt

A tenger színe előtt
leterítek lepedőt
ülök a tajték elé
innen az út lefelé

Leányszín fehér homok
gyöngyszín krizantémumok
gyász, gyöngyöt lélekező
medúza-csápos mező

S hánykódó bábú-karok
borillatú palack-rabok
a szellem sodródik ott
s dünnyög a tenger, ragyog

A tenger színe előtt
vagyunk bölcsők s temetők
bölcsők s bizony temetők
a tenger színe előtt

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Lelkemet láttam

Szécsi Margit
Lelkemet láttam

Lelkemet láttam
Piros ruhában.
Kiben nem hittem:
Lelkemet láttam.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Három

Szécsi Margit
Három

Három fehér madár követ.
Fekete az ég.
A legelső madár követ
erős kezemért.

Három fehér madár követ.
Fekete az ég.
A második követeli
szívem erejét.

Hajakat hoz a harmadik,
festett-feketét.
Három fehér madár követ.
Fekete az ég.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Városi rejtvények

Szécsi Margit
Városi rejtvények

Sárga tűzfal alján
szédült meggyfa állt,
ott a végtelenség
elrejté magát.

Szobra önmagának,
kőből s kőben él,
ráalvad az alkony,
ráforrad a dél.

Föld nem ad szívemnek
erőt és irányt,
mégis, vézna sorsom
kőből is kihánt.

Népem: füst az égen,
néma állatok.
Ó ne mondj hazugnak,
ím, elhallgatok.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Elkezdeni

Szécsi Margit
Elkezdeni

Elkezdeni, mindent elkezdeni
de csak elkezdeni
mint az isten a teremtést
s otthagyni a félbemaradt világot,
ellebegni elegánsan
s otthagyni a félbemaradt világot
robbanó láva-rózsákkal,
hullámzó, fel-felszakadó fennsíkokkal,
vonítva-szülő halmokkal, fájásokkal,
fájásokkal amiknek mértéket nem szab senki soha,
szörny-sikolyokkal, keletkező és
kipusztuló népfajok sikolyával,
eldobni a földet a megkezdett űrbe: röpüljön,
s lehessen rajta minden, s megtörténhessen minden,
minden megtörténhessen a földön,
ráhagyni a világot a világra,
hogy lógjanak rajta a féligkész lények,
az erdőtüzek üszkösült óriás fái,
a megkezdett tervek, a meg-nem-érett gondolatok,
a leromlott gótikus tornyok, a kormos vas-traverzek,
elkezdeni fenségesen, s odacsapni unottan
a mű végére a halált -
elkezdeni, mindent elkezdeni
mint az isten a földet, a ringyó az ölelést,
mert az csak pénzért, az csak pénzért,
pénzért vagy sikerért,
elkezdeni, mindent elkezdeni,
hitet, politikát, és deklamációt,
és proklamációt, hogy higyjen az ember
és bolonduljon az ember, mint még soha -
megfulladok a fényben, a plakátok
hangtalan üvöltésében -
istenek, kurvák után aki következel:
ó emberi szándék, leszel-e teljességre szorító!
s lesz-e még erőm befejezni magamat!
Csontkezemet is bíztató villámütés:
megkoronázod-e sorsomat, szerelem!

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Két kezem

Szécsi Margit
Két kezem

Két kezem ölel, mosogat, s mutat
hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Körülötted bolyongok

Szécsi Margit
Körülötted bolyongok

Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

Becsüljetek meg

Szécsi Margit
Becsüljetek meg

Ne rakjatok rám rendjelet,
kaján koszorút, kerteket.
Becsüljetek meg egy kicsit
mielőtt végképp elmegyek.

A fák veresben ringanak,
karjaim ágak, izzanak,
akasszatok rám hűs ruhát,
egy símogatást legalább.

Ó, sírni vagy nevetni kell,
de áhítattal tűrni el,
ha a pokoltornác alól
egy-egy lélek fölénekel.

In: Vadak jegyében (Holnap, 2003)

A születendő

Paul Muldoon
A születendő
Seamus Heaneynek

Egyszerűen a részemmé
Vált. Megpróbálhatnám elvetélni

A verset. Senki se tudná rajtam
Kívül. Uristen, kéne már tudnom,

Hogyan is ne kezdjek többé
Soha verset. Most, hogy a kezdet

Megvan, nincs jogom
Végét mondanom. Nincs jogom.

Teherbe estem egy nap, és
Nincs az, hogy nem az esetem.

Tudom születését, de
A születés időpontja titok.

A vers élni fog, élni
Az én életemen kívül.

Papírba fogom
Csomagolni. Leteszem a küszöbödre.

(Tandori Dezső fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

Kilátás

Louis Macneice
Kilátás

Lehet, hogy a szerelem édes és fanyar
Gyümölcse árt a fognak,
Lehet, hogy a fészkekből kihalt a dal,
Mit szálkás sövénybe loptak,

Lehet, hogy ifjú és öreg életek
Machiavellista krédót adnak,
Lehet, hogy a gonosz múlt jelen van,
S a jelen régmúlt nagy nap,

Lehet, hogy a kőhalom mind nagyobb,
Hordjuk, csak hordjuk a hegyre,
Így lesz a hegy is még nagyobb,
Csak a nehézkedés győz egyre,

Lehet, hogy a természet törvényeit
Megszegi a rendbontó ember,
Lehet, hogy a homokvár-gondolat
Épít, de hidat nem ver,

És lehet, hogy a ma sivár,
De tudjuk - és hála e tudásnak -,
Mindebben már gyökerez, él
Egy gyöngédebb hajtás, a másnap.

(Lázár Júlia fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

Négy vers

Samuel Beckett
Négy vers

1.
Dieppe

megint az utolsó apály
a holt kavics
a fordulás aztán a léptek
a kivilágitott város felé
1937

2.

ez a homokpergés vagyok
kavics és düne közt
esik a nyár esője életemre
rám életem dúlva iramlón
e kezdete felé vége felé

békém van ott a távolodó ködben
hogy nem kell taposnom többé ily teraszos küszöböket
élni egy ajtó terét
mely nyílik és zárul
1948

3.

mit csinálnék e világ nélkül mely közönyös arctalan
hol lenni csak egy pillanat hol minden pillanat
hiányba ömlik nemtudásba a multéba
mit e hullám nélkül hol végül
testre s árnyékra valami együtt borul
mit csinálnék e csönd nélkül hol a neszezés elhal
a zihálás mind az őrjöngés hogy segítsenek szeressenek
az ég nélkül mely ott úszik fenn
porballasztja fölött

mit csinálnék azt amit tegnap amit tegnapelőtt
lesnék vak ablakomon nem látok-e mást is
így kavarulni messzi az élettől
a rángó téren át
hangtalan hangok közt melyek
rejtettségem zsúfolják
1948

4.

szeretném ha meghalna szerelmem
és az eső hullna a temetőre
és rám ahogy megyek az utakon
gyászolva őt az elsőt és utolsót
1948

(Tandori Dezső fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

A kagyló

James Stephens
A kagyló

És akkor fülemhez
Szorítottam a kagylót,
És fülelni kezdtem:
Mintha messzi harangszót
Ha hall az ember,
Förgeteg verte tengerek lassú moraja szólt
Szeles, kietlen part felől.
Fénytelen, fakó partról, melyen soha
Emberi láb még nem hagyott nyomot.
Hol az idők kezdete óta
Homok nem érezte súlyát, mozdulását
Emberi létnek,
Csak habok, csak szelek suhogását.
S a vízzugásban rejtett
Kavicscsörgés sejlett
Mint örökkön üres görgeteg,
Mit víznek járásától görnyeteg
Bugyborló hinárok iszamos, hideg
Száltestei visszasusognak.
E helyt nem kél reggelre nap,
Nem alkonyodik,
Csillagok nem gyúlnak
A hold csodálatára.
Dereng csupán és vert turbékolása
Hallik nyiszorgó, rémült szeleknek
És a hullámtarajok vak csapódásai.
S ahogy kezdeném a kagylót ellazítani
Mily zene volt fülemnek az útról
          Szekérzörgést hallani.

(Forgács Rezső fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

Ha ősz leszel...

William Butler Yeats
Ha ősz leszel...

Ha ősz leszel és öregség álmosít,
s tűznél bóbiskolsz, vedd le könyvemet,
s álmodd vissza régi szép szemed
szelíd nézését s mély árnyékait.

Hányan szerették játszi gráciád,
s csalfán vagy hűtlenül szépségedet;
csak egy, csak egy zarándok lelkedet
és változó arcod búbánatát;

s míg rád az izzó kályha-rács lehel,
mormold: a szerelem be messze ment,
hegyormokat hagyott el odafent,
s arcát csillagrajban rejtette el.

(Áprily Lajos fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

Art O'Laoghaire siratása

Eibhlin Dhubh Ni Chonaill
Art O'Laoghaire siratása
/Eibhlin siratása Carriginimában
férje holtteste felett/

Pótolhatatlan szerelmem!
Mikor egy szép nap megláttalak
Ott a piactoronynál,
szemem rajtad feledkezett,
szivem feléd ragyogott,
s elszöktem veled távolba,
otthontól, baráttól messzire.

És sohasem bántam:
kifestetted értem a pitvart,
átrendezted a szobákat,
begyújtottad a kemencét,
megsüttetted a kenyereket,
marhát vágattál,
s roston süttetted;
betakargatva aludtam,
akár másnap délig is vagy
mégtovább, ha kedvem tartotta.

Pótolhatatlan barátom!
Most eszembe jut íme
az a szép tavaszi nap:
milyen csinosan állt kalpagod,
az az aranyzsinóros,
és ezüstnyélű kardod
nagyszerű, bátor kezedben,
ahogy fenyegetően szabdalt,
amilyen erővel csak tudott.

Ott találni aztán téged holtan
az alacsony rekettyés bozótban,
sehol a Pápa, sehol a püspök,
sehol egy pap avagy egy Barát
hogy zsoltárt énekeljen feletted.
Csak egy ősöreg asszony
terítette rád köpönyeged sarkát,
ott, ahol véred bugyogott.
És én nem mostam le, hanem
megittam markomból.

Pótolhatatlan szerelmem!
Emelkedj, állj fel,
és gyere énvelem;
marhát vágatok neked,
s hívok remek cimborákat,
zenészeket bérelek legott,
s megágyazom ágyadat
ragyogó lepedőkkel,
finoman tüzdelt paplanokkal,
hogy jól megizzaszthassalak,
s így megszabadulj náthádtól.

(Györgyey Klára fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

A bearei öreganyó

A bearei öreganyó

A tenger visszakúszik,
Hitvány hinárt
Hagyott a parton,
S egy tetem haját.
Bennem
Van e kietlen, távozó tenger.

Öreg vagyok,
Ki szép volt egykoron.
Most már csak meghalni tudok.
Majd jól tudom.

Im, bőrömön
Átüt a csont, az ín.
Királyok csókolták hajdanán,
És most: a kín.

Nem gyűlölöm a férfit,
Aki hamisan esküdött.
Csak a nők tekintete,
Mit gyűlölök.

A zsenge nap
Mindenkinek ifjúságot ad,
Mindent arannyal hintve meg.
Bennem: hideg.

Hideg. De valami még
Ég bent.
A nők most csak a pénzt imádják.
Bezzeg én
Sose szerettem mást, mint
Ifjú legényt.

Ifjat, kivel tág mezőkön
Nyargalt a ló,
Patkója szikrázott a földön.
Ez volt nekem való.

Reám hajol
A tenger, s belém hatol,
S felém sodorva forgat
Megannyi régi holtat.

Egy katona
Panaszolja nyomorát nékem;
Egy király
Elenyészik a remegő éjben.

Nem mutatja minden évszak,
Hogy a makk a földre hull?
Nem láttam elég szerelmet
Eltűnni nyomtalanul?

Királyokkal ittam a bort,
Szemük pihent hajamon,
Most a bűzös némberek közt
Az imákat mormolom.

A tenger régen
Királyt rabként vetett elébem.
Most, hogy Isten elé megyek,
Rákok szívják véremet.

Szerettem a bort,
Áthevített ujjbegyig;
Most a hitvány szél
Ajkamra sót terít.

A tenger, a lomha,
Elhagy engem csoszogva.
Dagályt hoz vissza a félelem,
Oldalához fektetett
Annak, ki maholnap nászra lép velem.

Most zsugorodik a tenger.
Mind messzebb tűnik,
Itthagy engem a parton,
Hol száraz tajték pereg,
Száraz, mint ráncos combom,
Mint ajkamhoz tapadó nyelvem,
Mint a kezemen átszúró erek.

(Tábor Eszter fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)

Ha tinta volna a tenger...

Ha tinta volna a tenger...

Ha tinta volna a tenger,
Nem írnék egy sort sem,
Sóhajtoznék behunyt szemmel,
Hol nem hall senki sem.
Büszke a szív, szólni nem mer.
S szegény, mint ökörszem.
Ha tinta volna a tenger
Nem írnék egy sort sem.

Ha ajak volna a levél,
Nem szólnék egy szót sem,
Titok maradna, míg elér
A halál, édesem,
Büszke a szív, és szólni fél:
Néma a szerelem.
Ha ajak volna a levél,
Nem szólnék egy szót sem.

(Képes Júlia fordítása)

In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)