Vég és kezdet

Wisława Szymborska
Vég és kezdet

Minden háború után
valakinek ki kell takarítani.
Mert magától nem lesz
semmiféle rend sem.

Valakinek le kell tolni a romokat
az út szélére,
hogy elmehessenek
a hullákkal megrakott kocsik.

Valakinek el kell merülnie
iszapban és hamuban
kanapék rugóiban,
üvegszilánkokban
és véres rongyokban.

Valakinek ide kell vonszolni egy gerendát
hogy megtámassza a falat,
valakinek ablakot üvegezni
és ajtót rakni a sarokvasakba.

Fotogénnek éppen nem mondható
és évek kellenek hozzá.
A kamerák már elmentek
egy másik háborúba.

Helyre kell a hidakat
és újjá az állomásokat.
A sok feltűrögetésben
elrongyolódnak a ruhaujjak.

Valaki seprűvel a kezében
még emlegeti milyen volt akkor.
Valaki tiszta fejjel
bólogatva hallgatja.
De körülöttük már
egyre többen lesznek,
akiket ez untatni fog.

Valaki talán még
kiássa a bokorból
a rozsdás érveket
és áthordja őket a szemétdombra.

Azoknak, kik tudták
hogy miről volt itt szó,
át kell adni helyüket azoknak,
akik keveset tudnak.
És a kevésnél is kevesebbet.
És végül annyit, mint a semmi.

A fűben, mely benőtt
okot és okozatot,
valakinek heverészni kell,
kalásszal a szájában,
a felhőket bámulva.

(Reiman Judit fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Van, aki szereti a verset

Wisława Szymborska
Van, aki szereti a verset

Van, aki -
vagyis nem mindenki.
S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen.
Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
és magukat a poétákat,
ezerből ketten ha maradnak.

Szeretik -
de szeretik a húslevest is finommetélttel,
szeretik a bókot és az égszínkéket,
szeretik a jó öreg sálat,
szeretik a maguk útját járni,
szeretik a kutyát simogatni.

A verset -
de mi az, hogy vers.
Jó néhány ingatag válasz
született már erre a kérdésre.
Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe kapaszkodom
mint megváltó szalmaszálba.

(Reiman Judit fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Az ég

Wisława Szymborska
Az ég

Ezzel kellett kezdeni: az ég.
Párkány, keret és üveg nélküli ablak.
Nyílás és kívüle semmi,
de sarkig kitárva.

Nem kell derült éjszakára várnom,
se fejem fölemelnem,
hogy lássam az eget.
Az ég itt van mögöttem, a kezem ügyében, a szemhéjamon.
Szorosan beburkol,
fenntart.

A legmagasabb hegyek
sincsenek közelebb az éghez,
mint a legmélyebb völgyek.
Sehol sincs több belőle,
mint másutt.
Egy felhőre éppoly kíméletlenül
nehezül, mint egy sírra.
A vakond éppúgy égi lény,
mint a tárt szárnnyal lebegő bagoly.
A kútba hulló dolgok
égből égbe hullnak.

Porló, folyékony, sziklás,
lángbaborult és illó
égi terek, az ég morzsái,
fuvallatai és asztagai.

Ég mindenütt,
még a bőr alatti sötétben is.
Eget eszem, eget ürítek.
Kelepce vagyok a kelepcében,
lakott lakó,
birtokba vett birtokbavétel,
kérdésre felelő kérdés.

Eget és földet különválasztva
helytelen módon
gondolkodom az egészről.
Így épp csak átélhetem,
és közelebbi címen,
gyorsabban megtalálhat,
ha keres valaki.
Ismertetőjelem
rajongás és csömör.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Csodák vására

Wisława Szymborska
Csodák vására

Egyszerű csoda:
hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:
az éjszaka csendjében
láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:
egy lenge, kicsi felhő
képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:
égerfa tükröződik a vízen,
sőt balfelé esik a jobboldala,
sőt koronájával lefelé nő,
és egyáltalán nem ér feneket,
pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:
gyenge és közepes erősségű szél,
vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:
a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:
épp ez a gyümölcsös
éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:
szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:
a nap ma három óra tizennégykor felkelt,
és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami a kelleténél kevésbé lep meg:
hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,
négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:
a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:
az elképzelhetetlen
elképzelhető.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Ruhák

Wisława Szymborska
Ruhák

Leveted, levetjük, levetitek
a köpenyeket, kosztümöket, zakókat, blúzokat,
a gyapjút, a pamutot, a kevertszálasat,
a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműt,
meghajtogatva, felakasztva, széktámlákra,
spanyolfalak szárnyaira dobva,
egyelőre, szól az orvos, semmi komoly,
öltözzön fel, pihenjen, utazzon,
szükség esetén, lefekvés előtt, evés után szedje,
jelentkezzen negyedév múlva, év, másfél év múlva,
látod, és te azt hitted, és mi féltünk,
ti pedig feltételeztétek, ő meg gyanította,
ideje megkötni, begombolni, még reszkető kezünkbe
venni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat,
öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat,
és kihúzni a ruhaujjakból, táskákból, zsebekből
a pettyes, csíkos, virágmintás, kockás, a hasznosságát
oly hirtelenül visszanyert, gyűrött sálat.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Hagyma

Wisława Szymborska
Hagyma

A hagyma az egész más.
Neki nincs belseje.
Ő ízig-vérig hagyma,
a hagymaság teteje.
Kívülről hagymaforma,
velejéig hagymányi:
ha magába néz, nem fog
semmi ijesztőt találni.

Mibennünk idegenség,
alig bőrlepte vadság,
intern inferno rejlik,
anatómia grasszál;
a hagyma bent is hagyma,
csavaros zsigerű,
sokszoros meztelenség,
legmélyig önszerű.

Vitathatatlan lét ő,
sikeres mű a hagyma,
a nagyobbnak a kisebb,
csökkenő a tartalma;
elsőben második, majd
harmadik, negyedik van,
centripetális kvintett,
kórusba álló visszhang.

A hagymánál ékesebb hast
nem látott a világ.
Ön-dicsőségére körül-
glóriázza magát.
Bennünk: idegek, nyálkák,
zsírok és rejtelmesség,
s nekünk nem adatott meg
a hülye tökéletesség.

(Kerényi Grácia fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Zsoltár

Wisława Szymborska
Zsoltár

Ó, mily hézagosak az emberi határok!
Hogy felhők úsznak át büntetlen fölöttünk,
hogy sivatag pora száll országról országra,
hogy hegyi kövecskék szöknek mások
birtokára, hetyke pattogással!

Vagy vegyem sorra a madarakat, amint szállnak,
vagy éppen megülnek a leeresztett sorompón?
Ha csak egy veréb is - a farka már határt sért,
noha a csőre még itt honos. S ráadásul - még forgolódik is!

A számtalan rovar közül vegyük csak a hangyát,
mely a határőr bal s jobb bakancsa közt
a honnan hová kérdésre - nem érzi a válasz kényszerét.

Ah, csak tisztán látni ezt az egész zűrzavart,
egyszerre minden kontinensen!
Hisz nem a túlparti fagyal az, mely átcsempészi
a folyón a százezredik levélkét?
S ki sérti szemtelenül hosszú karjaival a felségvizek
szent övezeteit, ha nem a tintahal?

Hát beszélhetünk-e egyáltalán bármiféle rendről,
ha még a csillagokat se tologathatjuk széjjel,
hogy tudjuk végre, melyik kinek ragyog?

Na és a ködök rendbontó gomolygása!
S a mindenfelé szerteporzó sztyeppe,
de mintha nem volna szétszabdalva ez se!
S a cinkos léghullámokkal terjedő hangok:
a párját hívó madáré s a sokatmondó vízcsobogásé!

Csak az idegen igazán, ami emberi.
A többi tarka erdő, titkos őserő s szél.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Allegro ma non troppo

Wisława Szymborska
Allegro ma non troppo

Szép vagy - mondom az életnek -
gazdagabb nem is lehetnél,
kuruttyolóbb, fülemülébb,
hangyával s magokkal teltebb.

Igyekszem kedvében járni,
hízelgőn szemébe nézni.
Előre köszönök mindig,
alázatos, jámbor arccal.

Útját állom egyszer balról,
útját állom másszor jobbról,
repesek a csodálattól,
térdre hullok bámulattól.

Milyen réti ez a szöcske!
be erdei ez a málna!
ezt soha nem hittem volna
hogyha nem jövök világra!

Nincsen - mondom az életnek -
téged mihez hasonlítnom.
Nem csinált más jobb, se rosszabb
fenyőtobozt rajtad kívül.

Dicsérem bőkezűségét,
s milyen ügyes! találékony!
talpraesett! - s ráadásul
bűvös-bájos-boszorkányos.

Csak valahogy meg ne sértsem,
csak ne lobbanjon haragra.
Már vagy jó százezer éve
ugrándozom itt kacagva.

Tépem szirmait, cibálom:
megállt? meghallotta volna?
Egyetlenegy pillanatra
végcélját feledte volna?

(Gömöri György fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Felfedezés

Wisława Szymborska
Felfedezés

Hiszek a nagy felfedezésben.
Hiszek az emberben, aki felfedez.
Hiszek az ember rémületében, aki felfedez.

Hiszek az elsápadásában,
szédülésében, ajkán a jeges verítékben.

Hiszek jegyzetei elégetésében,
hamuvá égetésében,
könyörtelen elégetésében.

Hiszek a számok szétszórásában,
könyörtelen szétszórásában.

Hiszek az ember sietségében,
mozdulatai pontosságában,
kikényszerítetlen akaratában.

Hiszek a táblák széttörésében,
az oldatok kiöntésében,
a sugárzás kioltásában.

Állítom, hogy ez így lesz,
és hogy nem lesz túl késő,
és a dolog tanúk távollétében megy majd végbe.

Nem tudja meg senki, ebben biztos vagyok,
sem a feleség, sem a fal,
még a madár sem, mert tüstént kidalolná.

Hiszek a nekiveselkedett kézben,
hiszek a kettétört karrierben,
hiszek a sok esztendő eltékozolt munkájában.
Hiszek a sírba vitt titokban.

E szavaim a szabályok fölött lebegnek.
Semmiféle példában nem keresek támaszt.
Hitem erős, vak és teljesen alaptalan.

(Szokolay Károly fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Minden eshetőség

Wisława Szymborska
Minden eshetőség

Megtörténhetett.
Meg kellett történnie.
Megtörtént korábban. Később.
Közelebb. Távolabb.
Megtörtént mással.

Megmenekültél, mert az első voltál.
Megmenekültél, mert az utolsó voltál.
Mert csak te. Mert a többiek.
Mert balról. Mert jobbról.
Mert esett. Mert árnyék esett rád.
Mert sütött a nap.

Szerencsére volt ott egy erdő.
Szerencsére nem voltak fák.
Szerencsére egy sín, egy horog, egy gerenda, a fék,
az ablaktok, a kanyar, egy milliméter, egy másodperc.
Szerencsére a fejsze úszott a vízen.

Következtében, miáltal, dacára, ellenére.
Mi lett volna, ha a kezed, a lábad
egy lépésre, egy hajszálnyira
a körülmények szerencsés egybeesésétől.

Hát megjöttél? Egyenest a még nyitott pillanatból?
A háló egylikú volt, s te azon keresztül?
Elámulva és elnémulva fogadlak.
Figyelj csak,
milyen szaporán ver bennem a szíved.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Álom

Wisława Szymborska
Álom

Én elesettem, elporladottam, földem.
Fényképen megőrzött alakját felöltve:
arcán lombárnyékkal, tengeri kagylóval kezében
álmom felé tart.

Sohanapján ellobbant éjszakákon,
mindörökre egymásra nyíló üres tereken,
hétszer hétszer hét csöndön át közeledik.

Megjelenik szemhéjam belső oldalán,
ez az egyetlen világ, mely nyitva előtte.
Golyóval átvert szíve lüktet.
Hajából kilobban az első szélroham.

Létezni kezd a mező közöttünk.
Ég száll fölé felhőkkel, madarakkal,
a láthatáron hegyek fakadnak hangtalanul,
s elindul egy folyó megkeresni a tengert.

Olyan messzire látni már, olyan messzire,
hogy egyszerre van nappal és éjszaka,
és összefolynak mind az évszakok.

Négy negyedét legyezőként szétteríti a hold,
hópelyhek és pillangók együtt kavarognak,
és hull a gyümölcs a virágzó fáról.

Közeledünk egymáshoz. Talán könnyezünk,
talán mosolygunk. Még egy lépés,
és tengeri kagylódban meghalljuk együtt,
hogy morajlik ezer zenekar,
hogy zúg nászindulónk.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

[Túl közel vagyok...]

Wisława Szymborska
[Túl közel vagyok...]

Túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Nem lebegek fölötte, nem bújok
gyökerek alá. Túl közel vagyok.
Nem én éneklek hálóban a hallal.
Nem az én ujjamról gurul a gyűrű.
Túl közel vagyok. Segélykiáltásom
nélkül ég le a nagy ház. Túl közel,
nem kondulhat a harang hajamon.
Túl közel, vendégként nem léphetek be,
nem nyílnak szét előttem a falak.
Még egyszer nem halok meg olyan könnyen,
annyira testen-kívül, öntudatlan,
mint egykor az ő álmában. Közel,
túl közel. Hallom szisszenését
és látom e szó csilló pikkelyét,
ölelésébe merevülve. Alszik,
s e pillanatban az egyoroszlános vándorcirkusz
egyszer látott jegyszedőnője jobban
hozzáférhet, mint én, ki mellette
fekszem. Amazé most a rőtfüves völgy,
azúrkék éggel, a havas hegyek közt.
Én közel vagyok, túl közel: hiába,
nem pottyanhatok az égből elébe.
Kiáltásom csak fölébresztheti.
Én szegény, önnön alakomra szűkült!
Pedig voltam nyírfa, és gyík is voltam,
s kiléptem korokból és atlaszokból
színt játszó bőrrel. És megadatott,
hogy eltűnhettem bámuló szeme
elől: kegyelmek kegyelme! Közel,
túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Alvó feje alól karom kihúzom,
zsibbadt: gombostűk raja zsibong benne.
Mindegyik tűfejen számlálnivaló
letaszított angyalok ülnek.

(Kerényi Grácia fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Előhang egy komédiához

Wisława Szymborska
Előhang egy komédiához

    Üveghegedűt csinált magának, mert látni akarta a muzsikát. Fölvonszolta a bárkát a hegy tetejére, és várta, mikor emelkedik odáig a tenger. Éjszakánként a menetrendet böngészte; a végállomások könnyekig meghatották. Szekfűt termesztett, gével. Verset írt arról, hogy nő a haj, meg egy másikat, ugyanarról. Elrontotta a toronyórát, hogy egyszer és mindenkorra megállítsa a lombhullást. A metélőhagyma cserepéből akart kiásni egy várost. Mosolyogva járkál, talpán a Földdel, olyan bizonytalanul, ahogy kétszer kettő kettő, boldogan. Amikor megmondták neki, hogy egyáltalán nem is létezik, nem halhatott meg bánatában - kénytelen volt tehát megszületni. Már éldegél valahol, pislog és cseperedik. A legjobbkor! Épp idejében! Szerelmetes Nagyasszonyunknak, az Édes-Megfontolt Masinának illedelmes mulatságaihoz és ártatlan játékaihoz hamar szüksége lehet egy bolondra.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Az árnyék

Wisława Szymborska
Az árnyék

Árnyékom királynő bolondja.
Ha székéről felkel az úrnő,
a falon borzasan fölé nő,
s a gerendát veri a kontya.

Fájhat neki a maga módján,
abban a két dimenzióban.
Nincs része nálam semmi jóban,
örömmel adna túl a posztján.

A királynő kinéz, s bolondja
már zuhan fejjel lefele.
Bármit csinálunk, kettőnk gondja,
de övé a nagyobb fele.

Arcátlansága és a pátosz
enyém, a bohó csak utánoz,
és kisegít, ha nincs erőm
a koronához, a palásthoz.

Ah, így könnyű lesz majd a vállam
és fejem elfordítanom
király, mikor majd elbúcsúzunk
király, a pályaudvaron.

És a bolond hűségesen
ott fekszik majd a síneken.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Apróhirdetések

Wisława Szymborska
Apróhirdetések

AKI TUDJA, a részvét hova lett
(a szív képzelőereje)
- az mondja meg! az mondja meg!
Kántáljon, míg be nem reked,
gárgyultan táncoljon, forogjon
egy ványadt nyír körül, mely folyton
elfojtott sírástól remeg.

MEGTANÍTOM hallgatni
minden nyelven
a csillagos égboltot,
a sinanthropus állkapcsát,
a szöcske szökdelését,
az újszülött körmét,
a planktont,
a hópihét
szemléltető módszeremmel.

FELÚJÍTOM a szerelmet.
Figyelem! Csak nálam!
Önök múlt nyári fűben
nyakig napsugárban
úsznak, s a szél viháncol
(aki a nyáron
bolondozott hajukkal).
Jelige: Álom.

JELENTKEZZEN az a személy,
aki a menhelyeken haldokló
öregeket megsiratná. Kérjük
a pályázó anyakönyvi kivonatát
és írásos beadványát
mellőzze. Minden iratot
külön értesítés nélkül
összetépünk.

HIÁBA ÍGÉRTE a férjem:
attól, hogy kutyaugatást hall,
s hogy énekszó vegyül a téren
tarkálló tömeg zsivajával,
már éjbe, csöndbe fúlva nem kell
egyedül lennie soha -
én kárpótlást nem adhatok.
Nappal özvegye, Éjszaka.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Búvár

Tóth Krisztina
Búvár

Szerelmünk légszomj volt.
Hogyha beszéltünk, buborékok
táncoltak csak a szemünk előtt.
Ha nagy ritkán mégis kijöttél
velem a felszínre, túl nehéz
voltam, mint búvárpalack
a szárazföldön. Én is
idétlennek láttalak így
a békatalpban. Akkor meg
mit akartál? Mit láttál
ott a mélyben, mondd, mi úszott
ott a hátam mögött?

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Munkadal

Tóth Krisztina
Munkadal

Lakik a szívben egy csillagász,
fekete ernyője az égbolt:
molyette lyukain az égbe látsz,
ábrákat pöttyöz rá a kék Hold.

Lakik a szívben egy buszsofőr,
nem visz utast, az erdőben megáll,
rádiót hallgat, a kormányra dől,
fényszórózik és éjfélkor leszáll.

Lakik a szívben egy orvos is,
de a nyakában csúzli van csak.
Minek ide egy orvos is?
Köpenyben dől a kamrafalnak.

Lakik a szívben egy szív, igen.
Aranyhalforma, ritka példány,
síkosan vergődik a felszínen,
vizet dalol és néha vért hány.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Dal a titkos életről

Tóth Krisztina
Dal a titkos életről

Titkos életem parkoló autók között suhanó macska,
árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva,

Titkos életemet virrasztó szaruhártyádon élem,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életem visszhangos, üres szoba a fejben,
ablakán kihajolva egyszer feketét énekeltem,

Titkos életem galambtetemtől bűzlő, beroskadt háztető,
sápadt ruha az égen, a halál egyszer majd belenő,

Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon,
út az idő mögé, egy hely, ahol nem haragszom,

Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,
csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok,

Titkos életem néhány beszkennelt pillanat,
gyűrött oldal, ami egy elveszett füzetből itt maradt,

Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen,
fakuló arcaimmal te olvass össze engem,

Titkos életem teliszemetelt, sárga töltés,
testben utazó vágy és földi tereken időtöltés,

Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom,
hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom,

Titkos életemet eltelni látod éppen,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életemet, hogy éljen, kitaláltam,
égeti villanyát abban a messzi-messzi házban.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Futamidő

Tóth Krisztina
Futamidő

Mindenki elment, ez van a papíron,
ezt a halott sort mantrázom percek óta.
Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom.
Valami perceg. Zavar a villanyóra.
Soha nincs csend. Mobilozik egy szomszéd,
különös szavakat kiabál át a versbe.
Megtérülés, futamidő meg konkrét
elképzelés. Várom, hogy végre befejezze.
Egy fantommal vitatkozik ott lent, a járdán
az időről: hogy ez így lehetetlen.
Ha hagyná, idebent ugyanezt csinálnám,
az időről beszélnék itt, a versben.
Felállok, kihajolok, hogy lássam.
Éjjel vihar volt, most is vizes a járda.
Kering bennem a mondat, de az áram
útját valami váratlanul elállja.

A ház melletti sávon, ott a bokrok
aljában egy hosszúkás, érthetetlen
növény virít. Megyek, visszaülök a sorhoz,
de nem hagy nyugodni, hogy észrevettem.
Futamidő. Elfut egy újabb óra,
mi ez a mondat, istenem, hol a vége,
felállok, lesétálok a parkolóba,
és behajolok a bokrok tövébe.
Egy horpadt fejű sellőbarbit találok
farkuszonnyal a földbe szorulva.
Úgy integet, mintha valami átkot
kéne feloldanom, hogy ússzon újra.
Mit keres itt? A vihar elsodorta,
vagy valaki az éjjel elvesztette?
Állok a kocsik között meghajolva,
bámul a sáros barbi a szemembe.

Mit csináljak most, mit csináljak,
mikor lesz az, hogy végre csend lesz?!
Lehet, hogy fentről most is látnak?
Mi közöm lett ehhez a furcsa perchez?
Húzzam-e ki, hogy innentől minden este
földet sírjon, mert már hiába mossuk,
fektessem zsebkendőbe, fűtőtestre,
hogy végül majd mi is szemétre dobjuk?
Vagy hagyjam itt, hogy éjjelente nőjön,
mint egy mutáns, ijesztő, szőke répa,
hogy rázza majd haját zúgó jövőnkön
állva bosszút, homokkal hintve még a
távoli napokat is, hogy folyton lássam,
ahogy sorsába döfve integet lent?
Nézek papucsban és nyitott kabátban,
mindenki elment, ez van, mindenki elment.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Idő, idő, idő

Tóth Krisztina
Idő, idő, idő

                                        Scherter Juditnak

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki más.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt,
és az időből egyszer csak kiértem.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Zápor

Tóth Krisztina
Zápor

Gyerekkoromban
aszfaltkrétával írtam az útra.
Azt hittem, látni lehet majd
az űrből is azt a mondatot.
Aztán néztük a tizedikről
az esőt. Nem baj - mondta a Móni,
legközelebb majd odafestjük.
Elfelejtettem, mit akartam
üzenni akkor. Már csak a
zápor szeretnék lenni.
Az a zápor,
abban a régi pillanatban,
ahogy a betonra ér és színesen
visszafröccsen.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Memóriakártya

Tóth Krisztina
Memóriakártya

                         Czigány Zoltánnak

Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.

Halott nevek a mobilomban,
egyre többen: már hallhatatlanok,
de a jegyzékben számuk ott van,
ameddig én még itt vagyok.

Tíz vagy húsz éve merre jártam
ezen az estén? Hánykor sötétedett?
Kire várhattam átázott kabátban,
és aki nem jött, az most hol lehet?

Milyen ruhában és vajon hol
álltam pohárral éjféltájban,
tettem-e fogadalmat akkor,
és teljesült-e, mire vágytam?

Azok az arcok hova lettek?
Mint városban a foghíjtelkek,
feltünedeznek a hiányok:
két pillanat közt rájuk látok.

Az antennák és hófogók között
visszanézek egy másik évbe,
és nem tudom, ki ott jár távolodva,
abból az évből visszanéz-e.

Lemerül lassan ez az év is,
de bennünk mentve minden emlék,
halottak hívnak és élők üzennek,
a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy.

In: Világadapter (Magvető, 2016)