Elhagy

Amadea ajánlására:

Szabó T. Anna

Elhagy

Elárul és elhagy.

Kilök magából és elhagy.

Önmagát hagyja ennem és elhagy.

Ringat és elhagy.

Talpam simogatja, fenekem törüli,

hajamat fésüli, elhagy.

Orrom az illatát issza, ölel:

"Soha nem hagylak el!" Elhagy.

Áltat, mosolyog, súgja: "Ne félj!"

Félek és fázom, és elhagy.

Este lefekszik az ágyra velem,

azután kioson és elhagy.

Nagy, meleg, eleven, fészekadó,

csókol és dúdol és elhagy.

Cukorral tölti a két tenyerem,

tessék, ehetem: elhagy.

Sírok és ordítok, úgy szorítom:

foghatom, üthetem, elhagy.

Csukja az ajtót és hátra se néz,

nem vagyok senki, ha elhagy.

Várom, ahogy remegő kutya vár:

jön, ölel, símogat, elhagy.

Ő kell, mert nélküle élni halál,

felemel, melegít, elhagy.

Ketrec a karja, de ház az öle,

vágynék vissza, de elhagy.

Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,

idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!

Lesz majd benne, kit elhagyj.

Csukd be az ajtót, vissza se nézz:

várni a könnyebb, menni nehéz,

lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,

mindig lesz, aki vár, aki fél,

mindig lesz, aki vissza se tér,

megszül, és meghal, és elhagy.

A falusi kislány Pesten

Juhász Gyula
A falusi kislány Pesten

Mikor elérkezik
Névnapod, Szent István,
Pestre felérkezik
A falusi kislány.
Vele jön az úr is,
Aki bőrkabátos,
Villogó gatyákkal
Tele a főváros.

A falusi kislány
A szent jobbkéz helyett,
Megnézi a mozit
S egyéb kultúrhelyet.
A kabaréba is
Szívesen elmenne,
Ha Nagy Endre s László
Rózsi nyitva lenne.

A falusi kislány
Falusi legénnyel
Megnézi azonban
Budapestet éjjel.
S mikor hazaérnek,
Megindul a beszéd:
Be szép is Pest éjjel,
Istenem, be szép!

A Caruso

Juhász Gyula
A Caruso

Mikor Pesten a Caruso,
A szívnyúzó amoroso
Énekelt,
Lipótváros lánya, nője
Mind szívgörcsöt kapott tőle,
Rémeset.

A férfiak persze szidták
A pocakos tenoristát,
Aki csak
Azzal hat, hogy magas Céket
Jól kibúgat, jól kibéget,
Jól kiad.

De fordul a sors kereke,
Tenorista is bereked
És befagy;
Megszökött ma felesége, -
Ó, irgalom magas Céje,
El ne hagyj!

Már ezután van reményem,
Hogy nemcsak borbélylegényben
Hisz a nő,
S bár a műfajom csak líra,
Akad nékem is egy igaz
Szerető!

Anna örök

Juhász Gyula
Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szivemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjuság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Anna.

Mese

Juhász Gyula
Mese

Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Világ végére néztek
Ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
Nem látott senkit ő,
Az Óperencián túl
Megállt a vén idő.
A világszép lány nézte
A csillagos eget,
Tavasz táján szivében
Valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
Valakit várt nagyon,
De csak a csillag nézett
Be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
Hideg és halovány.
S hiába várt örökké
A világszép leány...

A csillagok szerelme

Juhász Gyula
A csillagok szerelme

A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.

Csak hulljatok, ti levelek,
Bús vágyaim, ti betegek.
A fám azért az égre nő:
Bár földje temető.

Csak szálljatok, ti madarak,
Örömök, mesze ég alatt,
A fám azért tavaszra lel,
Ha egyszer kitelel!

Csak hullj, levél, és szállj, madár.
Csak tűnj tavasz, és múlj, te nyár.
A csillagok, szűz csillagok
Szerelme rám ragyog.

Emlék

Juhász Gyula
Emlék

A régi balkon még rám néz sötéten,
De nyári éjen
Már nem ragyog rám csillaga szemednek,
Ha alatta merengek.

A régi rózsa még fonnyadva ott van
A bús lapokban,
És csókolják még régi nyári versek,
S én még mindig szeretlek.

De nem járok már éjfélen a parkon,
S a régi parton
Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

A végeken

Juhász Gyula
A végeken

1

Vörös függöny mögött a ködös éjben
Csak isznak ők, s a mély pohárba néznek,
Melyben vörösbor csillog tompa fényben,
Bora búnak, vigasznak és veszélynek.

Ez a határ, és itt kell elterülni
A sáros hóban szárnynak és reménynek,
Ez a határ, az élet hegedűi
Itt gyanta híján fásultan zenélnek.

Itt inni kell, itt borban az igazság
És a vigasság, hit, szerencse, álom;
Mind a pohár felé lendíti karját,
Mely telten csillog az üres határon.

Vörös függöny mögött a ködös éjben,
Dagadt szemekkel a pohárba néznek.
Ez a határ, s a csöndben és a télben
Sorompóját lecsapja itt az élet.

2

Ma hull a hó, és álom hull a hóban,
Bólint a láng az üres kaszinóban.

Az öreg doktor német lapba süllyed,
Mint vén kámzsás, nézi a gót betűket.

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horatius, hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
És Amerika rémlik a viskóban.

Amerika, az aranyhímü távol,
Szőve remény és kétség fonalából.

Ma hull a hó, és álom hull a hóban,
Befüggönyözve a világ valóban,

S a függönyön túl zene szűri hangját,
Egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó- és aranyban...
És hull a hó, és hull, hull szakadatlan.

Epilógus

Juhász Gyula

Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén

Gyászindulót húzok neked.

Fáradt ujjakkal, tört vonóval

Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak

A horpadt öblü hegedűn,

És könnyeim, az eltitkoltak,

Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom,

És szívem belétemetem,

Most olvad, mint a gyöngy a borban,

Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén

Elhal a legszebb nóta ma,

Örvénylő mély tengerszemedbe

Szédül utolsó dallama!

Találkozás

Juhász Gyula
Találkozás

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó, mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog,
És én - veled vagyok.

A mély homályban rámvillant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely,
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvü felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó, perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz, angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szivemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

Csönd

Juhász Gyula

Csönd

Mély csönd vizén

Evezek lassan.

Arany nap ég

A kék magasban.

Múltak borúja

Már távol, távol,

Csak messzi köd már,

Halotti fátyol

Múltak borúja.

Enyém az üdv,

A csöndnek üdve,

Fekszem némán

Álomba merülve.

A régi átok

Elhallgat lassan,

Elnémul búsan,

Mint távol dallam,

A régi átok.

Mély csönd vizén

Vitorla nélkül

Némán megyek.

Ég, tenger kékül.

Te múlt, te múlt

Fekete felleg,

Ó, csak maradj,

Csak rád ne leljek,

Te múlt, te múlt.

Dal

Juhász Gyula
Dal

Emlékezem bárányfelhőkre,
Átsuhanókra lágy egen,
Álmatagon, árván menőkre,
Bárányfelhőkre, eltünőkre,
Emlékezem, emlékezem.

Emlékezem világos éjre
Tavaszt lehellő réteken,
Csillagvirágra, csodakékre,
Tavaszégre, álomvidékre,
Emlékezem, emlékezem.

Bánkódva alkonyárnyas órán,
Míg száz vád bánt, száz gyötrelem,
S baljós, bajos bánat hajol rám
Alkonyórán, aggón borongván
Emlékezem, emlékezem.

Elégiák

Juhász Gyula

Elégiák

Az alkonyati órák az enyémek,

A borongásos alkonyati órák,

Mikor az esti szél elégiái

Az altatót dudolják.

A kedves őszirózsák az enyémek,

A szomorún mosolygó őszirózsák,

Mikor a nyárutó elégiái

A hervadást susogják.

Az elválás órái az enyémek,

A sejtelmes, rejtelmes végső órák,

Mikor az élet halk elégiái

Szerelmek, álmok alkonyát dalolják.

Adagio

Juhász Gyula

Adagio

Úgy szálljon hozzád ez a dal,

Mint csillag fénye alkonyórán,

Szelíden, csöndesen mosolygván,

Te szép, te kedves, fiatal:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,

Mint hófehér galamb az estve,

Fáradtan enyhelyet keresve,

Míg csöndben zörren az avar:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal

Búgó siráma bánatomnak,

Én hordozom csak, én tudom csak.

Sugaras, rózsás, fiatal:

Mint te, olyan épp ez a dal!

A sötét torony

William Butler Yeats

A sötét torony

(The Black Tower)

Mondd el, hogy azok, az ó, sötét toronyban

Azt eszik már csak, amit a kecske eszik,

Elfolyt a pénzük, már csak poshadt boruk van,

De ami a katona jussa, az megvan nekik,

Hogy mind letette az esküt:

Ama zászlókat be nem eresztjük.

Állnak a sírban szálegyenesen a holtak,

De a szél a partról a toronyba fölér:

Zörögnek, amikor vonít a szél,

Ó csontok a hegyen zörögnek.

Jönnek a zászlók, csábítva, fenyegetően,

Vagy súgva, hogy az is bolond,

Aki, ha igaz királya feledve régen,

Bánja, hogy miféle király is üli a trónt.

Ha meghalt, oly régóta már,

Tőlünk így rettegni kár!

A sírba szivárog fénye a holdnak,

De a szél a partról a toronyba fölér:

Zörögnek, amikor vonít a szél,

Ó csontok a hegyen zörögnek.

Ki harmatba kúszva kicsiny madarakra

Les reggel, a toronybeli öreg szakács,

Amikor mi férfiak fekszünk a hajnali álmokat alva,

Hallani véli a király nagy kürtje szavát -

De hazudik a sátán:

Álljuk az esküt a vártán!

Ott a sírban, ami sötét, feketébb lesz,

De a szél a partról a toronyba fölér:

Zörögnek, amikor vonít a szél,

Ó csontok a hegyen zörögnek.

(Vas István fordítása)

A Coole-i vadhattyúk

William Butler Yeats

A Coole-i vadhattyúk

(The Wild Swans at Coole)

A fákon őszi pompa, köztük

Száraz ösvény vezet,

Októberi alkony, a víz kitartón

Tükröz derült eget;

A kövek közt átcsorduló vizen

Hattyúk, ötvenkilenc.

Tizenkilencedik ősze már, hogy

Számolni kezdtem itt,

Végére nem értem, előbb

Fölrebbent mindegyik,

Zilált körökben szállt nagy hangözön,

Szárnyuk lármája fönn.

Nézem e fényes teremtményeket,

S szomorú a szivem.

Más volt itt az az alkony: először

Hallgatni odafenn

Fejem fölött szárnyuk harangszavát.

Fürgébb volt ez a láb!

Ők most is tűzzel, párosával

Eveznek a hideg,

Nyájas árban, szállnak a légbe fel;

Szívük nem lett öreg;

Váltig velük hódítás, szenvedély,

Útjuk bármerre tér.

Most a nyugodt vízen lebegnek,

Szépen, sejtelmesen.

Milyen nádasban lesz a fészkük,

Mely partnál, mily vizen

Tündökölnek majd, ha eljő a nap,

Hogy hűlt helyük fogad?

(Várady Szabolcs fordítása)

Az ég köntösére vágyik

William Butler Yeats
Az ég köntösére vágyik
(He Wishes for the Cloths of Heaven)

Volna csak enyém az ég köntöse,
Arannyal hímzett ezüstszínü fény,
Az ég kék, sötét s szürke köntöse,
Melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
Azt teríteném lábaid elé:
De minden kincsem csak az álmaim;
Álmaim terültek lábad elé;
Lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Írországban, konkrétan Sligo városában szobrot is kapott e vers:

F: www.twoglasses.com

A vándor Aengus éneke

William Butler Yeats
A vándor Aengus éneke
(The Song of Wandering Aengus)

Fejem tüzelt, kimentem a
Nagy mogyoróbokrok alá,
Egy vesszőt lehántottam és
Szamócát kötöttem reá;
S mikor a fehér lepke szállt
S szikráztak lepke csillagok,
A folyóból bogyós botom
Egy ezüst pisztrángot fogott.

A földre tettem: de mikor
Szítani kezdtem a tüzet,
Zizzent mellettem valami
És hallottam a nevemet:
A hal tündérré változott,
Hajában friss almavirág,
Nevemet mondta s elfutott
A levegő fényein át.

Öreg vagyok már, jártam a
Sivatagban s a dombokon,
De kifürkészem, hova ment,
S kézenfogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fehér sirályok

William Butler Yeats

Fehér sirályok

(The White Birds)

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!

Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;

S a szürkületi ég-alj kék csillaga, kedvesem,

Szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;

Ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé

Ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:

Az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

Ahol az idő feledne s a Bánat nem érne el;

De mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

Volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Innisfree

William Butler Yeats
Innisfree
(The Lake Isle of Innisfree)

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szivem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szivemben csobog a dala.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Egy régi dal visszhangja

William Butler Yeats

Egy régi dal visszhangja

(Down by the Salley Gardens)

Találkoztunk a fák közt a kertben ő meg én.

Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.

Kért, hogy könnyen szeressem, mint a rügy nő ág hegyén,

De ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.

És álltunk a folyónál, hol véget ért a rét.

Vállamra tette akkor kis hófehér kezét.

És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog;

De bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.

(Vas István fordítása)

A boldog pásztor éneke

William Butler Yeats
A boldog pásztor éneke
(The Song of the Happy Shepherd)

Holt Árkádia erdeje,
Antik derűje is halott.
A Föld álmokkal volt tele,
Most dédelget festett Valót,
De nyugtalan tekintete,
Mert gyermeke, ó jaj, beteg,
S a Változandó itt alant
Vadul örvénylik, ellebeg,
Míg Krónosz harsog durva dalt.
Nem örök semmi, csak a szó.
Hol a sok harcos, nagy király,
Üres szót tettel csúfoló?
Hol a sok harcos, nagy király?
Dicsőséges sok tettüket
Őrzik ködös históriák -
Eldünnyögi a kisdiák.
Csontjukra föld borul, süket.
Talán a vándor földgolyó
Egy elhaló szó, semmi más,
Csak egy igényi villanás,
A kongó térben felgyuló.

Ne tisztelj ódon tetteket,
S hívságosan ne törd magad
Áhítozva az Igazat,
Mert vágyad új álmot teremt,
S gyötör. Egyetlen igazad
Szivedben hordod. Hát ne kérdd
A csillagok szerelmesét,
Ki látcsövén eget kutat,
Csillag-sürűben vág utat.
Ne szomjazd - nem segít szava:
Szivét megtépte már nagyon
A hűvös csillag-fájdalom,
Halott rég minden igaza.
Egy kagylót, visszhang-őrizőt
Keress, mit a sós hab kivet,
Susogd öblébe életed,
Az lesz a társad, enyhitőd:
Megőrzi rejtekébe zárt
Igéid széttört dallamát,
Majd zengve úgy enyésznek el,
Mint gyöngyök halk testvérei.
Mert semmi túl nem élheti,
A szó örök - hát énekelj!

Megyek. Van egy sír valahol,
Rá tűzliliomtő hajol.
Kit álmos hantok súlya nyom,
A Faunt vidítsa föl dalom,
Mikor a hajnal rámköszön.
Hogy zengtek harsány napjai!
Még látom őt gyöngyös füvön
Testetlen árnyként bolygani.
Átjárja boldog énekem:
"Mikor a Föld még álmodott..."
Hajtson ki álom szíveden,
Pipacs körítse homlokod,
Álmodj - az álom végtelen.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellentétek

François Villon
Ellentétek
(Des contraires)

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt,
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Apró képek balladája

François Villon

Apró képek balladája

(Des menus propos)

Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az uj tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett,

Tudom, mely fán mily gyanta serked,

Tudom, hogy minden egy dolog,

Tudom a munkát, lusta kedvet;

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdiszét,

Tudom, melyik ruha mi szerzet,

Tudom, ki gazdag, ki cseléd,

Tudom, mily fátyolt kik viselnek,

Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,

Tudom, tortán él sok piszok,

Tudom, mely csap mily bort ereszthet,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,

Tudom, mit érnek, mit cipelnek,

Tudom, pénz szava szép beszéd,

Tudom, hol mérik a szerelmet,

Tudom, mit higgyek a szememnek,

Tudom, Róma mit alkotott,

Tudom, hogy a cseh mért eretnek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Ajánlás

Mindent tudok hát, drága herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

F: galerie-jpm.com

Levél a börtönből

François Villon
Levél a börtönből
(Épitre á ses amis)

Szánjatok meg, szánjatok engemet.
Legalább ti, barátaim! Sötét
Verembe buktam, zöld lomb nem remeg
Fölöttem, mert száműzés éjjelét
Borította rám balsors és az ég.
Lányok, szeretők, boldog úrfiak,
Gyorsak, mint dárda, tű, ugrándiak,
Lábak, akiknek kedve víg s bolond,
Torkok, kik zengtek csengő dalokat:
Itt hagynátok őt, a szegény Villont?

Szabályt nem tűrő poéta-sereg,
Szóban és tettben gáláns úri nép,
Könnyed s kissé könnyelmű szellemek,
Hősök, csupa siker és büszkeség,
Míg késtek, ő betölti végzetét!
Lantpengetők, krém s minden jó falat
Akkor övé, ha meghalt? Nagy lakat
Őrzi, s oda be szél, villám se ront;
Kötelékei vastag várfalak,
S ti itt hagynátok a szegény Villont?

Nemes urak, kiket nem sujt tized,
Lássátok meg, mily siralmas e kép;
Császár s király nem rángat titeket,
Uratok csak az Isten. Neki még
Bőjt is vasárnap és kedden a hét!
Gereblye-foggá nőtt a foga, nagy;
Száraz kenyérre (nem kalácsra!) csak
Vizet kortyingat és gyomra jajong;
Asztala-ágya, mit a verem ad;
S ti itt hagynátok a szegény Villont?

Ajánlás

Dicső hercegek, amit kér a rab,
Királyi pecsét, kegyelmi irat,
Mely kivisz innét s falakat lebont.
Ha bajbajutva visít egy malac,
Fülel a konda s mind odaszalad -
S ti itt hagynátok a szegény Villont?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Záróballada

François Villon
Záróballada
(Ballade du trépas Villon)

Testamentuma lapjait
A szegény Villon itt lezárja.
Jöjjetek el, ha temetik,
És lélekharang cseng utána.
Öltözzetek piros ruhába,
A szerelem mártírja volt:
Így mondta, kani mivoltára,
Mikor e földtől búcsuzott.

S én nem hiszem, hogy hazudik,
A szeretője úgy kivágta,
Oly gonoszul!... Roussillonig
Nincs bokor, melynek karmos ága
Szert ne tett volna rongy-virágra:
Köpenyét tüske és bozót
Oly kegyetlenül megcibálta,
Mikor e földtől búcsuzott.

Ez volt ő. Nem csoda, hogy így
Rongyokban érte a halála.
S mi több, utolsó perceit,
Még azt is Ámor vad fulánkja
Kínozta, marta, szúrta, vájta,
Jobban mint kardhegy vagy horog.
Így lett ő mindnyájunk csodája,
Mikor e földtől búcsuzott.

Ajánlás

Herceg, szép sólymok büszke párja,
Hogy mivel lépett meg, tudod?
Jó burgundit szívott magába:
A földtől borral búcsuzott!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Az irigy nyelvek balladája

Vigyázat! Cseppet undormányos...

François Villon

Az irigy nyelvek balladája

(Ballade des langues envieuses)

Végy arzénes savat, salétromot,

S avas faggyút habos lúggal maratva;

Hozzá olvadt ólombul egy csomót,

Forró szurokkal, kénnel elhabarva,

Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;

S vedd leprás ember lábmosó levét,

Meg ócska bocskor átizzadt belét

Áspis kígyó sűrű vérébe mártva;

Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét,

- Az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Szedd egy halászni rest, öreg, kopott,

Fogatlan macska agyát száz darabra;

Végy vén, veszett eb ínyéről habot,

Öszvér turháját hozzá aprogatva

- Ha már az ollód szeletekre szabta -

S kell hozzá még csatorna-hordalék,

Amelybe patkány dugja orrhegyét,

Folyik zöld és varangyos-béka nyála,

Fut kígyó-, gyík-had s más ily büszke nép:

A irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Míg élő sikló köldökét rakod

- Kézzel nem érve - gyilkos szublimátba,

S holdtöltekor a vért hozzá csapod,

Mely megalvadt a borbély-tálban állva,

S egy részin barna, másutt hagyma-sárga:

Végy piszkos teknőbül pelenka-lét,

Adj hozzá vedlő rossz sebet, fekélyt,

Egy szajha öblítő-vizébe hányva,

(Nem járt lebujban az, ki meg nem ért):

Az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Ajánlás

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,

Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,

Egy sárga üllepű gatyán, vigyázva,

- De disznó-szarral ízesítsd elébb -

Az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

(Mészöly Dezső fordítása)

Rondo

François Villon

Rondo
az elsiratott szerelemről

(Rondeau d'amour deploré)

Halál, szörnyű a szigorod:

Elraboltad a szeretőmet,

S szivem vágya mindig feléled,

Mert emlékével kínozod.

Sírok, zokogok, sorvadok.

Mit ártott az a lány tenéked,

                 Halál?

Kettőnkben egy szív dobogott;

Én is érzem benne a véget

S most mint élet nélküli élet,

Mint festett kép, olyan vagyok,

                 Halál?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Villon éneke szeretőjéhez

François Villon

Villon éneke szeretőjéhez

(Ballade á s'Amie)

F: galerie-jpm.com

Fondorlatos lány, néked hinni kár!

Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér?

A te szerelmed vas-bilincsbe zár.

Neved hallatán halál szele ér.

Csalárdságodtól megdermed az ér.

Oh, titkon sebző, gőgös szemsugár!

Igy veszted el, ha közeledbe fér,

Szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!

Akkor gyalázat, jól tudom, nem ér.

Régen boldog volnék azóta már...

Túl árkon-bokron kerget most a vér.

Hahó, segítsen, aki erre tér!

Ez hát a végem? Elnyel a mocsár?

Vagy lesz megváltás, melyet esdve kér

Szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak virágom, szép időd lejár!

Int majd a hervadás, megcsíp a dér.

Látlak s nevetlek, majd... Eh, én szamár!

Lám vén leszek, mint te! Jövőnk sivár:

Orcád fakó lesz s hajam hófehér...

Ne bánd! Igyál, míg benne tart a nyár!

S ne kínozd meg, ha árnyékként kisér,

Szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,

Látod, költőd nem ellenedre jár,

De meg kell szánni - ehhez szó se fér -

Szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Mészöly Dezső fordítása)

Elindult nagyon megy

Az úgy volt, hogy pár hónapja indítottam egy blogot. Akkor még azt gondoltam, hogy oda nyomok majd fel mindent, amihez épp kedvem van, de aztán úgy döntöttem, a versek külön blogot érdemelnek, mert odaát, a sok egyéb iromány közt elvesznek. S lőn. Nem mondom, hogy gyakran frissül majd a kínálat, minthogy ritkán olvasok verseket (ami amúgy szomorú), de azért majd igyekszem.

Várok minden versbarátot tárt karokkal, s nagy-nagy szeretettel, továbbá azzal az ígérettel, hogy senkit nem fárasztok majd saját költeményeimmel. Főleg azért nem, mert utoljára középiskolában próbálkoztam ilyesmivel, akkor is borzalmas eredménnyel :)

U.i: A sablon momentán ugyanaz, mint a KultúrNokedlin, mert semmi kedvem most ezzel foglalkozni, de egyszer majd elszöszölök vele.