Utolsó szonett

John Keats
Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

John Keats
Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte,
ki láttál ködkampón hófelleget,
s csillaghoz fagyni szenes csúcsu szilt,
a tavasz néked végtelen szüret.
Ó, akinek egy könyve van, a fény,
ki éjről éjre a legfőbb sötéttel
töltekezel, míg Phoebus rejtezik,
háromszoros hajnalod a tavasz.
Ó, ne hajszold a tudományt, - nekem sincs,
de otthonos meleggel szól dalom.
Ó, ne hajszold a tudományt - nekem sincs,
de meghall az este. Haszontalanság
kínján borongni nem haszontalan,
s megébred, aki álmot látni vél.

(Orbán Ottó fordítása)

Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

John Keats
Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már az éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hüség.
Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörön
s búval tetézi édes örömöm.

(Molnár Imre fordítása)

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

John Keats
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segit;
s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Heves, rugaszkodó vihar

John Keats
Heves, rugaszkodó vihar

Heves, rugaszkodó vihar sziszeg
félig kopár száraz bokrok közén;
hideg csillagok merednek felém,
míg sok mérföldön át gyalog megyek.
De alig érzem az éles leget,
s nem búsulok hulló lomb énekén,
s nem rémít égi ezüst lámpafény,
sem út és otthon közti rengeteg:
mert megtölt a barátság árama,
melyet szivem kis hajlékban talált;
s a szőke Milton ékes bánata,
barátsága holt Lycidas iránt;
látom Laurát, rajt halványzöld ruha,
s Petrarca hű fején a koronát.

(Weöres Sándor fordítása)

A reményhez

John Keats
A reményhez

Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot se hord a lét sivataga,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rámijeszt,
s szaggatja lelkem fényes szövetét,
     verd át sugárral a lomb sátorát,
     s e rút leselkedőt kergesd tovább.

Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő rét fölött
sötétlik, s mindjárt rámcsap, eltemet,
     ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
     s ijeszd el, mint az éjt a virradat.

Ha kedveseim sorsán megriad
szivem, s szorongva gondot gondra szít,
ó, szépszemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vígaszod telt kortyait,
     szórd körém égben-fogant fényedet,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog
szonettekben merengni éjszaka,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

S míg száll majd évre év, add, hogy honom
becsületét ne feketítse folt,
hadd lássam: híre ép, magas orom,
szabadsága tündöklőbb sose volt.
     S ragyogtasd ritka-szép tekinteted,
     tetőt tarts szárnyadból fejem felett.

Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott
köntösében, és királyi fejék
s dús bíborok alatt míly elnyomott.
Csak haldokol, s lehajtja szép fejét.
     Ó, jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg,
     s színig telíti fénnyel az eget.

Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét
eget, míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem felölti bús köntösét,
     vidíts, remény, ha a gond rámszakad,
     s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.

(Tóth Judit fordítása)