A XIX. század költői

Petőfi Sándor

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott.

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

[Pest, 1847.]

Reszket a bokor, mert...

Petőfi Sándor

Reszket a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még kis is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

[Pest, 1846.]

Kellemetlen őszi reggel...

Petőfi Sándor

Kellemetlen őszi reggel...

Kellemetlen

Őszi reggel.

Kedvetlen, borús idő.

Hulldogál az

Elvirított

Őszi tájra az eső.

A szobában

Ketten űlünk

Együtt: én s az unalom.

Terhes vendég!

Mint malomkő

Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon

A szobából

Kiröpítem lelkemet.

Szállj, lelkem, szállj

Messze, messze...

Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra

Vannak, akik

Énelőttem kedvesek:

Agg szülők és

Ifju lyányka

S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,

Járd be sorra,

S jőj meg késő est felé

Édességgel

Megterhelve,

Mint virágokról a méh.

[Koltó, 1846.]

Kinn a kertben voltunk...

Petőfi Sándor

Kinn a kertben voltunk...

Kinn a kertben voltunk,

Egymás mellett űltünk,

Az úristen tudja,

Mi történt körűlünk?

Azt sem tudtam, mi van,

Ősz-e vagy kikelet?

Csak egyet tudtam, hogy

Veled vagyok, veled!

Mélyen belenéztem

Fekete szemedbe,

S fehér kezecskédet

Tartottam kezembe'.

Hogy úgy egymást néztük,

Ily szókat ejtettem:

Ha mi most itt kővé

Válnánk mind a ketten?

Azt mondtad: nem bánnád;

Vajon miért mondtad?

Azért-e, hogy már az

Életet meguntad?

Oh vagy tán azért, hogy

Boldogság lenne rád,

Ha együtt maradnánk

Örök időkön át?

[Erdőd, 1846.]

Amióta szerelembe...

Petőfi Sándor

Amióta szerelembe...

Amióta szerelembe estem,

Igazán, hogy féleszű vagyok.

Szemkötősdit játszanak fejemben

S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit

Józanan tőlem nem láttatok,

Amit szinte szégyenlek kivallni:

A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,

És jó reggelt, hogyha este van.

Isten hozott! mondom a menőnek,

S annak, aki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,

A tintát meg porzónak veszem.

S mindez hagyján! de mikor szájamba

A szivar tüzes végét teszem...

Erre aztán elmondhatni ám, hogy

Valóságos szerelem sebe.

Temiattad kaptam, lyányka... illő

Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

[Szalkszentmárton, 1845.]

Álmaimban gyakran...

Petőfi Sándor

Álmaimban gyakran...

Álmaimban gyakran látogatsz meg,

Életemnek legszebb álma te!

Onnan van, mert rajzolásit elmém

Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,

Mielőtt bezárkozik szemem.

Igy az égen, mielőtt az éj jön,

A szép alkony mindig ott terem.

Hej, leányka, akarod-e tudni:

Álmaimnak foglalatja mi?

Rövid az, de oly szép!... látlak téged

Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,

Ha szeretsz tán engem, oh leány!

Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen

Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán

Kebled értem soha nem hevül:

Akkor... akkor legjobb lesz alunnom

És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl

Az ítéletkor se engemet;

Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,

Mint a mennyben lennem nélküled!

[Szalkszentmárton, 1845.]

Hová levél?...

Petőfi Sándor

Hová levél?...

Hová levél? te szebb reményeimnek

Korán kiégett hajnalcsillaga!

Keresni foglak; - hasztalan kereslek?

Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében

Halvány sugárt a hold a földre vet:

A temetőnek küszöbét átlépem,

S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:

A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy letöröljed lankadt pilláimról

Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják?
S csak a mennyben találkozol velem?...
Vagy többé sem az éj, sem a mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

[Pest, 1845.]

Volnék bár...

Petőfi Sándor

Volnék bár...

Volnék bár sivatag bús szigete

A tenger közepének,

Hová ember, madár nem lépne be -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék megdermedt jégsziklája bár

A messze föld végének,

Mit nem melenget lanyha napsugár -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár a földöv homokja, hol

A nyári nap tüzének

Örök sugára égető pokol -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár hallgató éjféleken

Átokvert kósza lélek,

Ki még koporsajában sem pihen -

Csak tégedet ne ismernélek.

Nem volna mérve oly nagy terhe rám

A kínnak, szenvedésnek,

Létem keresztjét jobban hordanám -

Csak tégedet ne ismernélek.

S mégis, mégis... nem volna életem,

Az örök üdvösségnek

Magas helye sem tetszenék nekem,

Ha tégedet nem ismernélek.

[Pest, 1844.]

Az alföld

Petőfi Sándor

Az alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol

Kiskunságnak száz kövér gulyája;

Deleléskor hosszu gémü kútnál

Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik

S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében

Ringatózik a kalászos búza,

S a smaragdnak eleven szinével

A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból

A vadlúdak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményü csárda;

Látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.

[Pest, 1844.]

Ezrivel terem a fán a meggy...

Petőfi Sándor

Ezrivel terem a fán a meggy...

Ezrivel terem a fán a

Meggy...

Feleségem van nekem csak

Egy;

De mikor még ez az egy is

Sok!

Előbb-utóbb sírba vinni

Fog.

Furcsa istenteremtése

Ő!

Reszketek, ha közelembe

Jő.

Megteszek mindent, amit csak

Kér,

Mégis mindig dorgálás a

Bér.

Már ilyesmit is gondoltam

Én:

Megverem... bírok vele, hisz

Vén.

De mikor a szemem közé

Néz:

Minden bátorságom oda-

Vész.

Három ízben volt már félig

Holt;

Jaj istenem! be jó kedvem

Volt.

De az ördög sosem vitte

El;

Oly rossz, hogy az ördögnek sem

Kell.

[Pest, 1844.]

Füstbe ment terv

Petőfi Sándor

Füstbe ment terv

Egész uton - hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...

Röpűlt felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótlanúl...

Mint a gyümölcs a fán.

[Dunavecse, 1844.]

A szerelem, a szerelem...

Petőfi Sándor

A szerelem, a szerelem...

A szerelem, a szerelem,

A szerelem sötét verem;

Beleestem, benne vagyok,

Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,

De nem hallom a kolompját;

Rá-rámegy a zöld vetésre,

Hej, csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám

Eleséggel a tarisznyám;

Elvesztettem szerencsésen,

Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,

Ne bizzatok most semmit rám,

Nézzétek el, ha hibázok -

Tudom is én, mit csinálok!

[Székelyhíd, 1843.]

Szeget szeggel

Petőfi Sándor

Szeget szeggel

Jaj, a hátam, jaj, a hátam

Odavan!

Szomszéd bácsi kiporozta

Csúfosan.

Átkozott a görcsös fütykös

Somnyele!

Mellyel engem oly pogányul

Csépele.

Mért is tart hát kertet s benne

Körtefát?

És az isten rá gyümölcsöt

Minek ád?

Csábitólag kandikált a

Körte rám;

Csábjait ki már sehogysem

Állhatám.

Átugortam a palánkon -

Átesém!

Hogy megingott bele májam

És vesém.

S nem elég ez; szomszéd bácsi

Rajtakap,

S akkor jött még a valódi

Haddelhadd.

Én teremtőm! mért is értem

E napot?

Megrakott, hogy minden csontom

Ropogott.

Nesze, monda, nesze másik,

Harmadik!

És a mindentudó tudja,

Hányadik.

Jelen volt a holdvilág a

Lakzinál;

Búsan nézte: szomszéd bácsi

Mit csinál.

Fellegekből vett magára

Gyászmezet,

És megosztva szenvedésem

Könnyezett.

Ő, csak ő nem könyörűle

Egyedül;

Három a tánc! monda, s egyre

Hegedúlt,

Hegedűlt a bottal hátam

Közepén,

Keservesen, siralmasan

Jártam én.

...De 'szen jól van! kiheverem

Én e bajt,

S visszakapja még a kölcsönt,

Vissza majd.

Tudjuk, hányat vert az óra,

Tudjuk ám!

Ön is rak a tüzre rosz fát,

Bácsikám.

Ablakunkhoz estenként mért

Sompolyog?

Vettem észre, hányadán van

A dolog.

Más szemében ő a szálkát

Megleli,

S az övében a gerendát

Feledi.

A deákné vászonánál

Ő se jobb:

Engem dönget a lopásért

S szinte lop;

Lopni jár ő, csókot lopni

Nénihez,

Míg anyánk a bibliában

Levelez.

Tegye lábát ablakunkhoz

Ezután:

Fogadom, nem nézek által

A szitán.

Megugratni vagy anyánkat

Hívom át,

Vagy leöntöm dézsa vízzel

A nyakát!

[Puszta-Palota, 1843.]

Hortobágyi kocsmárosné...

Petőfi Sándor

Hortobágyi kocsmárosné...

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!

Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;

Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,

Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,

Lelkem, testem majd megveszi a hideg:

Tekintsen rám, kocsmárosné violám!

Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

Kocsmárosné, hej hol termett a bora?

Savanyú, mint az éretlen vadalma.

Csókolja meg az ajkamat szaporán,

Édes a csók, megédesűl tőle szám.

Szép menyecske... savanyú bor... édes csók...

Az én lábam ide s tova tántorog;

Öleljen meg, kocsmárosné édesem!

Ne várja, míg itt hosszában elesem.

Ej galambom, milyen puha a keble!

Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;

Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,

Messze lakom, nem érek még ma haza.

[Hortobágy, 1842.]

Zivatar

Petőfi Sándor

Zivatar

Mit nekem hab? mit nekem vész?

Én nem félem haragát;

Kebelemnek pusztaságán

Száz sirokko rohan át.

Rajta, gyorsan evezőhöz,

Talpra reszkető legény,

Bár toronnyá nő a hullám,

A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrü ködnek

Kétségbarna éjjele,

Lány, temetve mindörökre

Légyen emléked bele;

Mely ez égő szerelemmel

Enyelegve játszhatál,

Mely hüséget esküvél, és

Ah mely mégis megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!

Nincsen messze már a part;

Bár izzadva férfiszívvel

Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?

Bájoló, mint a tavasz,

Szőke fürttel - kék szemekkel -

Hűtelen lány! képed az.

Haj, nélkűle nincsen élet!

Vissza, izzadó legény,

Bár Mátrává nő a hullám,

Vissza - hozzá - szállok én!

[Dunavecse, 1841.]

Elválás

Petőfi Sándor

Elválás

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!

Leomlok, a világ kereng velem!

E szenvedés, e szörnyü kín alatt

Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?

Nem, én nem hordom többé terhemet,

Habár egy élet rajta függene,

Válj lángszavakká, titkos érezet,

Te szívem pokla, szívem édene.

S ha szólanék is, mit remélhetek?

A sors irántam oly vad, oly kemény;

Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!

Nem gyúl érettem viszonérzemény.

Én távozom, s örökre távozom

Gyötrő titkommal tőled, oh leány!

Vezessen a sors boldog útakon,

Öröm-tavasznak tündér-korszakán.

Legyen pályád mosolygó rózsakert,

És minden óra benne rózsaszál,

S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert

Szív-éjjelen hogy csillagom valál!

[Ostffyasszonyfa, 1839.]

Magamról

Abraham Cowley

Magamról

Of Myself

Ó, bár lehetne kincsem oly kevés,

Hogy gáncs ne érjen, s több, hogy megvetés

   Sújtson, s erényemért

Övezzen csendes tisztelet,

Hírtelen, s ne hírhedt legyek.

   Sírt ás a szóbeszéd.

S alkossa ismerősim táborát

Ne számra sok, de csupa jó barát.

Napom a könyvek múlassák csupán,

S halál-nyugodt alvás az éjszakám.

   Házam kunyhó legyen,

Semmint kastély, s kényelmemet

Szolgálja fényűzés helyett.

   Színpompás kertemen

Ősvilág nőjön, s nyújtson oly gyönyört,

Milyet Flaccusnál nem termett a föld.

Így duplázódik életem tere,

Mit ha ki jól fut, kétszer futja be.

   Erőt ad ily öröm,

Ingyen nyert boldog állapot,

Sorsom elé bátran állhatok,

   S mikor az este jön:

"Holnap szikrázón süssön bár napom,

Vagy rejtőzzön: ma éltem" - mondhatom.

(Tábor Eszter fordítása)

Altheához, a börtönből

Richard Lovelace

Altheához, a börtönből

To Althea from Prison

Ha börtönfalaimon át

   Lebeg a szerelem

S nagy szárnyán hozza Altheát,

   Hogy suttogjon velem,

Ha ő csigás hajába font

   S engem rabul ragadt:

A madárka, ha fent csapong,

   Az sincs ilyen szabad.

Ha körbejár a gyors pohár

   S vad árja fölpezseg,

S fejünkre rózsa fonva már,

   Szívünkben hű tüzek,

Ha száraz búnk a borba hal,

   És kortyra korty szalad:

A tengermélyi fürge hal,

   Az sincs ilyen szabad.

Ha mint a hű kenderike,

   Harsányan zengem el,

Amit királyom nagy szive

   S fensége érdemel,

Ha elmondom, hogy égi jó

   S dicsőség, amit ad:

A szél, a tengert borzoló,

   Az sincs ilyen szabad.

Börtönt nem kőkorlátja tesz,

   S a rács se zárka még,

Az ártatlan lelkeknek ez

   Üdítő menedék.

Ha nem tilos a szerelem

   S lelkem enyém marad:

Angyal, ha száll a mennybe fenn,

   Csak az ilyen szabad.

(Vas István fordítása)

Amaranthához, hogy bontsa ki haját

Richard Lovelace

Amaranthához, hogy bontsa ki haját

To Amarantha, That She Would Dishevell Her Haire

   Amarantha, gyöngyalak,

Ne fond be fénylő szép hajad!

   Mint vágyó kezem s szemem,

Repkedjen körül szűntelen.

   Szálljon oly kötetlenül,

Mint a széptevő szél repül,

   Kit nem vonz már Napkelet,

Ha e csábos fészken lehet.

   Mind kitessék, fürtre fürt,

Elrejtve egyiket se tűrd,

   Mint aranyszálú gombolyag,

Kibontva hullámozzanak.

   Födni fényét ne akard,

Másikkal éjbe ne takard;

   Mint napfényes reggelek,

Hívj nappalt, megrázván fejed!

   Szép nap lett! E kis pagony

Árnyán, vágykeltő pázsiton

   Ledőlünk pihenni együtt,

S egymás hevült keblét legyezzük.

   Vetkezvén, hevünk lehűl:

Lent tejszín, tej-fürdő felül;

   S kiszáradván a kutak,

Szemed egy könnycseppel itat,

   Mit az öröm ejte, hogy

Így megcsaltuk a bánatot,

   Vagy a bánaté e könny,

Merthogy mulandó az öröm.

(Tótfalusi István fordítása)

Dal lantra

Sir John Suckling

Dal lantra

A Song to a Lute

Láttál-e már tollpihét

   Pajkos fuvalomban?

Vagy tengeri hajót

   Durvább viharokban?

Figyelted krokodil sírását,

   Avagy róka szunnyadását?

Nézted, mint büszke a páva?,

   Galamb hogy búg, ha ott a párja,

   Buján maga-kellető?

Ó, oly hűtlen, oly hiú, oly hamis, olyan hamis ő!

(Tandori Dezső fordítása)

Ne kérdezd többé

Thomas Carew

Ne kérdezd többé

Ask Me No More

Ne kérdezd többé, hová rejti el

A hervadó rózsákat Jupiter:

A te keleties szép bájaid

Őrzik a föld alvó virágait.

Ne kérdezd többé azt se, hogy a Nap

Atomjai merre bolyonganak:

Az ő fényükből gyűjtötte az ég

Ékes hajkoronád arany szinét.

Ne kérdezd többé, hová, merre száll

A csalogány, mikor megjön a nyár:

Benned őrzi meg hangját, ott dalol

A te édes torkodban valahol.

Ne kérdezd többé, hulló csillagok

Éjszakai fényét, hogy hol ragyog:

Mintha visszaszállnak az égbe föl,

Fényük a te szemedben tündököl.

Ne kérdezd többé azt se, illatos

Fészkét a főnix hogy hol rakja most:

Nem is Nyugaton, nem is Keleten -

Ott hal meg ő, illatos kebleden.

(Mattyasovszky Brigitta fordítása)

Sic Vita

Henry King

Sic Vita

Mint csillag, mely kihúny örökre;

Vagy sasoknak nagyívű röpte;

Vagy mint tarka színe tavasznak;

Vagy ezüstös hajnali harmat;

Vagy mint szél-kovácsolta víz;

Vagy hullámokon csipke-dísz;

Az ember kölcsön fényben él,

S behajtja rajta már az éj.

   Szél elhallgat; hullám eláll;

   Tavasz őszbe temetve vár;

   Harmat szárad; csillag lehull;

   Röp-ív leszáll; ember sehol.

(Ferencz Győző fordítása)

Hármas piciségek egy hölgyhöz, egy tálka édesség mellé

Robert Herrick

Hármas piciségek egy hölgyhöz, egy tálka édesség mellé

A Ternaire of Littles Upon a Pipkin of Jellies Sent to a Lady

Pici szentnek pici a kegyhelye,

Pici karónak pici vesszeje,

Pici kancsóm pici borral tele.

Pici földben csíráz pici magonc,

Pici mesterséggel pici a gond,

Pici flaskóm pici olajat ont.

Pici kosárban pici a kenyér,

Pici fejet pici pánt körbeér,

Pici cókmókom pici szerbe fér.

Pici tűzhelyen pici láng nyilall,

Pici a kápolna, pici a kar,

Pici tornyom pici harangra vall.

Pici sodrásba a pici hajó,

Pici súly pici úszóhoz való,

Pici flótám is pici dalra jó.

Pici hús megtölt pici pocakot,

S édes hölgy, ó, még annyit mondhatok,

E piciséghez tál se kell nagyobb.

(Kiss Zsuzsa fordítása)