Emilio Ballagas
Noktürn és elégia
Ha felőlem kérdez, kapard homokba
a hallgatás és a hamu keresztjét
gyötrő, tisztátalan nevem fölébe.
Ha felőlem kérdez, mondd, hogy kimúltam,
hogy még a hangyákat is elrohasztom.
Mondd meg neki: vagyok narancsfa ága,
egyszerű szélkakasa egy toronynak.
Ne mondd meg, hogy még mindig hull a könnyem,
s cirógatom csak távolléte űrét,
ahol vak-szobra maradt lenyomatban,
örök lesben kémlelve teste tűntét.
A hús babérfa, mely dalolva szenved,
s én árnya alatt hiába reméltem.
Már késő. Néma vagyok, néma kis hal.
Ha felőlem kérdez, add át e szempárt,
e szürke szavakat, ez ujjakat mind,
s a vércseppet is, a kendőn vöröslőt.
Mondd néki: tönkretett, átlényegített
egy hamis gyűrű s egy sötét fogolytyúk,
partján az elfelejtett nárciszoknak;
mondd, hogy vedlek sáfrányból liliommá.
Mondd: vágytam, hogy megörökítsem ajkát,
lakjam palotájában homlokának,
éj évadján hajózzam hajzatában,
rádöbbenjek pupillája színére
és kebelén szelíden megpihenjek,
éjenként bódulattal elmerülve
az erek és a hangfogó zajában.
Most nem láthatom, bárhogy könyörögnék,
a testet, melyet szerelmem beburkolt.
Rózsás tengeri kagylóvá kövültem,
váltam szilárddá, törtté, szétomolttá.
S ha kételkedsz szavamban, higgy a szélnek,
lesd északot, faggasd az eget, ők majd
megmondják: bízom-e vagy éjre dőlök.
Ha kérdez, ó, mondd néki azt, amit tudsz.
Rólam beszélnek egy nap az olajfák,
midőn a hold szemeként majd lenézek,
páratlan szemként az éj homlokáról,
megsejtve kagylóit a partfövénynek,
fénytű fölfüggesztett fülemiléjét
s szökőárak hipnotikus szerelmét.
Igaz, szomorún tengek, de ezért egy
mosolyomat még tömjénfüstbe hintem,
más mosolyom a Saturnusra rejtve
elvesztettem, hogy hol, nem is tudom már.
Jobb lenne, ha az éjfélben remélnék,
jázminok elkallódott illatában
s a hajlék bőjt-estjében, a hidegben.
Kiontott vérét ne juttasd eszembe,
sem hogy tüskékkel s férgekkel akartam
felhős, szellős barátságát megölni.
Nem vagyok szörny, ki beleköp vizébe,
sem az, ki pénzért vesz megúnt szerelmet.
Nem vagyok az, ki eljár oly lakásba,
amelyben tanyát vert már egy pióca!
(Megy az ember oda liliomággal,
hogy kusza szárnyú angyal összegyűrje.)
Én nem vagyok gerléknek árulója,
sem csillagképeknek, sem gyermekeknek...
Zöld hang vagyok, zöld hang és védtelen, mely
ártatlanságát keresi s kutatja
sebesült pásztor édes füttyszavával.
Vagyok fatörzs, vagyok hegye a tűnek,
fennkölt lovasmozdulat, egyensúlyban,
keresztre feszített fecske, olaj-lágy
röpte bagolynak, mókus riadalma.
Minden vagyok, csak épp az nem, csak az nem,
ki iszappal mázol jelet, iszappal
a bordélyok s a temetők falára.
Minden, csak az nem, ki zörgőre száradt
gyékény álarc mögé rejtőzve sunnyog.
Minden, csak az a hús nem, mely a kígyó
karikáit kéjelgőn kunkorítja,
lassú s nyúlós csigabogot csomózva.
Az vagyok, akivé szánsz és kigondolsz,
hogy sírásom sűrű ködbe elássad.
Ha felőlem kérd, mondd, ott van lakásom
az akantusz s az akác levelében.
Vagy mondd neki, ha úgy tetszik: kimúltam.
Add át neki a sóhajom, a kendőm,
tükör hajójában kísértet-árnyam.
Sirasson tán babérként vagy keresse
emlékemet egy csillagzat-alakban.
(Majtényi Zoltán fordítása)
