Álmatlan szerelem

Algernon Charles Swinburne
Álmatlan szerelem
Love Laid His Sleepless Head

Gyötrött fejét a Szerelem
nyugtatta rózsalevelen,
és szeme könnytől volt piros,
és sápadt ajka vértelen.

És jött a bú, a baj, a gond,
megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj,
s rózsák rakták ki a vadont.

És az Öröm fényárban jött,
és a száján csókolta őt,
és a virrasztók vén hada
eltűnt ágyától, mint a köd,

és ajka égett, mint a vér,
és szeme vágyott a napér:
éjjel sirunk, de a Gyönyör
hajnalra újra visszatér.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ballada Álomhonról

Algernon Charles Swinburne
Ballada Álomhonról
A Ballad of Dreamland

Elrejtem a szívem rózsasziromban
távol a naptól, kert közepén
hó puha ágyban, lágy nyugalomban
rózsa alá rejtem szivem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban
nyugtalanabb bár mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtör a lombban
alszik a szél a tenger melegén,
bánt még mindig a tűnt remény?
s gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj-álomban:
nincs meg a mappa semmi helyén
s édes bár a gyümölcse, halomban
nem hever árus áruhelyén;
álomdana zeng a fák tetején
álomfecske száll a bogán,
ebhang nem veri őzét rejtekén,
semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én
sem szerelem, sem csáb ezután
nem ér a fülembe, nem hat elém,
semmi - csak egy titkos csalogány.

(Babits Mihály fordítása)

Az elhagyott kert

Algernon Charles Swinburne
Az elhagyott kert
A Forsaken Garden

Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
   part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
   halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
   a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
      sürü gyom.

Délnek kanyarúl a lemart meredek part,
   s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
   nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
   nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
      s napon át.

Homályos, vak, fojtó a bejárat,
   felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
   csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
   sziklát kímél, de mezőt kifakít,
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
      virul itt.

Nem lépne virágra a láb, itt járva;
   holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
   dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
   tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
      idejő.

A nap tüzel és az eső zilálja
   az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
   hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
   ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vizen, száz évvel
      ezelőtt.

Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
   ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
   könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
   de a végső szirmok esőztek ott,
mig az ajkon, a pillantáson az érzés
      lefagyott.

Vagy holtig együtt mentek - de mi sorsra?
   Együtt haltak - de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
   vagy rózsahinár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
   Melyik szerelem mély mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
      vagy az ár.

Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
   felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
   ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
   szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
      aluszunk.

Ott már a halálnak nincs aratása,
   mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sirokból újra világra
   sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
   él, míg ragyogás gyúl, zuzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
      lezudúl.

Tenger dagad és meredély foka omlik,
   s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
   elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborúl eléje minden,
   diadalmas, nincs aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
      a halál.

(Weöres Sándor fordítása)

Az áldozat

Algernon Charles Swinburne
Az áldozat
The Oblation

Kifosztva állok, mit kivánsz?
   felizzó lelkem is tiéd.
      Bár lenne száz tüzes szivem,
hogy érted égjen mind a száz
   s ha érted égne, értenéd
      dalom, szép szárnyas kedvesem.

Ha látom angyal-arcodat
   a mindenség mind semmiség,
      s ha ujjam újra rádtalál,
ha egy a vér, a gondolat,
   akkor söpörhet büszke szép
      kegyetlen szárnyad porba már.

Szerelmem ennyi, láthatod:
   szerelmet oszt csak, kedvesem.
      Pazarlón szórt, ki gazdagabb
és szárnyalt, kinek szárnya volt,
   de én csak ezt adom. Szivem,
      mely él, mig éghet, mint a nap.

(Tarbay Ede fordítása)

A dombvidéken

Algernon Charles Swinburne
A dombvidéken
On the Downs

Ájult tenger, se szél, se nap,
az ég kiszikkadt barna hab,
   a völgy feltépett sír, de már
fölötte könny sosem fakad,
   áldást se, díszt se vár,
      olyan sivár.

S a dombvidék szegélyinél,
hol a gyomot a lassu szél
   pirítja, és a hangaszál
lenéz, amint a szirtre ér,
   hallgatom, hogy zihál
      az árapály.

Szirt, víz és szemhatár felett,
hol csónakot, se füstjelet
   nem fú felém a símaság,
csak hervadt hanga leng, meredt,
   meddő, mezítlen ág
      s fonnyadt virág,

vigaszt keres szegény szemem,
mert mindez oly reménytelen,
   hogy fény vagy lég mozdulna meg
a szél alól, hol meztelen
   vak víz és fellegek
      merengenek.

Mi akkor volt, ma újra van,
az ember most is épp olyan.
   Mintha megint ott állanék,
szobámban érzem, hogy zuhan
   a két kezemre még
      föld, tenger, ég.

Fogoly királyné, gúzsbatört,
pőrén, kifosztva ült a föld;
   királyi vár, halott, szegény
az ég, nincs hang se, láng se fönt,
   elhamvadott a fény
      a nyár fején.

A vízre szél sehogyse szállt,
bennem remény sehol se járt,
   hogy rajzanák be friss rügyek
a nagy nyugalmu zöld határt,
   vagy látó lelkemet
      tüzes jelek.

Úttalan útakon haladt
a telhetetlen gondolat
   rávetve réveteg szemét
a gyámoltlan ég alatt
   a partra, hol reményt
      veszít a lét.

S a lelkem ment. Nyugat, kelet,
de fény sehol, vak és siket
   világ, a földre fű se nőtt,
az ember embert üt s nevet,
   s nem sujtja bot le őt
      Isten előtt.

Az idő vén, kihúnyt szemén
halandó könny, de semmi fény,
   az évek szíve megmeredt,
s az ember csüggedő fején
   megáll a könny, hideg,
      vad rémület.

Vajúdva hozta még a hit
a gyötrelem gyümölcseit,
   szőlőből bort a bú tiport,
s kit ősi szomja halni vitt,
   a vágy, e földi holt,
      egykedvü volt.

S elvált a lélek és a test;
az ész kihűlt szemet mereszt
   körül, hol egy-halott az ég:
"Halálunk, mint te, ily üres,
   vagy mint a büszkeség?"
      És jött a vég.

S amerre ment a lelkem, ím,
a trón alatt dalolt a kín,
   s évezredes sugáson át
a sors konok félhangjain
   jó és rossz összeállt
      dallama szállt.

"Hol van az Isten? A segély?"
kérdezte lelkem - "És a cél?
   Nincs Isten? cél? erő tovább,
mely oktalant s okot lemér,
   s mitől a gyönge láb
      nem hull alább?

Nincs fény, mi sütne fönt? se bot,
mely ütne? nincsen Isten ott?"
   Acél-fogó a szenvedés,
lelkem zokogva ballagott,
   hol trónok voltak és
      nyögés, nyögés.

Bolond, a rossz siráson át
nem hallja ősz anyánk dalát,
   mit visszacseng a domb s a hab,
hanem kisértetek zaját,
   ó, mint megannyi rab
      a völgy alatt.

A föld szavát, ki jól itél,
mert tudja, lét s halál mit ér,
   és hogy segítni nem lehet
s gátolni sem, mi lenni kél,
   s hogy el sosem pereg
      az, ami lett.

Minden halott és létező,
minden virág és vér, velő,
   holt év, és tett, mi megfogan,
anyánkban éledő erő:
   "Nincs Isten, és ha van,
      te légy, fiam."

S lelkem, a virrasztásba hullt,
hallotta és csodát tanult,
   s mint aki álomból riad,
úgy kelt fel - és kinyílt a kút,
   hol éjbe-fénybe csap
      a gondolat.

Napszítta szikla, hangaszál,
homokba búvó árapály,
   ölelni táruló vidék,
az egész élet itt zihál
   és hordozza a lét
      feleletét.

Por és kavics, mag és virág
zeng roppant monotóniát,
   hogy ahol lomha sziklafok,
vizekre foszladó világ
   és emberszív lobog,
      Isten van ott.

A semmiből egy óriás,
kit élve tart a változás,
   jó-rossz cseréje, sors, halál,
ki mindnyájunkban egy csodás
   nagy pillanatra vár,
      s magasba száll.

Mert sors, hogy kivirul a mag,
ó, győzhetetlen pillanat,
   az idő igazat hoz, és
így lesz erős, így lesz szabad,
   mint bennem az egész
      eszmélkedés.

S a nap kibújt a fellegen,
végiglehelt a tengeren,
   a hab nevetve szétgurult
a zöld, a duzzadó vizen,
   s amint föléborult:
      az ég kigyúlt.

S mint zászló, mit a szél kibont,
széjjelrepült az összefont
   sok fény-fonál, kering a szél,
s az eleven rőt horizont
   a tenger zöld-fehér
      bőréhez ér.

És - diadalmas ámulat -
megindult lelkem látta csak,
   hogy mint a fény elsőszülött
törvénye, tiszta áradat,
   az ég alá örök
      hajnal szökött.

(Gergely Ágnes fordítása)

Madonna Mia

Algernon Charles Swinburne
Madonna Mia

Zöld almaág alatt,
hová szél el nem hat,
Úrnőmé ott a lak,
   két lugast látsz ott,
ül esőöntözött
vörös rózsák között,
szolgálói között,
   kik a virágok.

Nincs szolgálója hát,
fürtös aranyhaját
hogy aranygyűrün át
   szép kontyba fűzze,
aranyruhás leány
nem áll jobboldalán,
mert méltó sincs talán
   ily gyönyörűre.

Nincs mit viseljen más,
egy prémcsuklya csodás
rejti szemét, haját,
   híme arany,
viselte hajdanán
egy holt királyleány,
s ha fagy, piros, vidám
   ruhája van.

Mély pillái megett
szerelem szendereg,
mely hamar sír-nevet,
   ébredve néz;
melle két madara,
édes, kegyes szava
mint nyájnak rét szaga
   szívemnek méz.

Őneki harmatok,
esők szüz dallamok,
viráginak azok
   víg italok -
lucfenyők tűiben,
ágak sűrüiben
ha kis szellő üzen,
   szíve dobog.

Zöld levelekkel nő,
kévékkel érik ő,
felejt, emlékszik, s hő
   szíve nem sír;
nyugodt felhők, egek
szemében fénylenek -
bús? bölcs? elégedett?
   nincs róla hír.

Ki érti, tudja hát
keze milyen virág?
Kérdd ég s föld távolát,
   jelent, jövőt,
mondd meg, mi fogható
lábához, milyen hó!
Édesem nézed? óh,
   nem látod őt.

Mondd velem, mondd: fehér,
rőt, arany, mondd: kenyér
- az Úr szavával felér -,
   mondd: bor, olaj;
móringja az idő,
órák úrnője ő,
szolgálja rózsatő,
   sok szőlőfaj.

Dalom dicsérje őt,
mert Isten írta őt,
nem mérvén az időt
   napnyugaton;
s hatalma jogarát
kezébe adta át,
édes földjét magát,
   ezt jól tudom.

Úrnőmé a világ,
fölötte almaág,
homlokán mint virág
   Isten jelen;
hiába szólanál,
Isten szavára vár,
több ő, mint a halál:
   a szerelem.

(Hajnal Anna fordítása)

Versengés

Algernon Charles Swinburne
Versengés
A Match

Ha a szerelem rózsa,
   hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
   ősz bánat s édes kéj -
ha a szerelem rózsa,
   hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
   s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
   zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
   s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
   s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
mig nárcisz s harkály éled
   eperizű szélre vár -
ha te édes, az élet,
   s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
   s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
   nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
   s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
   s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
   s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
   s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
   és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
   zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
   és én a kínkirály.

(Hajnal Anna fordítása)

Tenger és alkonyég között

Algernon Charles Swinburne
Tenger és alkonyég között
Between the Sunset and the Sea

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserü lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vizen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt...

(Babits Mihály fordítása)