2013. február 25., hétfő

A szürke reggel egy példányára

Alekszandr Blok
A szürke reggel egy példányára

                    1

A sors nem nékem szánta - hát
mért láttam álmomban magát?
Van örök álom: a lovag
hölgyét álmodja egyre csak,
ellenségét az üldözött,
a hajlékát a számüzött,
az óceánt a kapitány,
rózsaszín ködöt a leány.
Az én álmom más: valami
megfejthetetlen, egyszeri,
s ha egyszer mégis visszatér,
a szívemből kiszáll a vér.
Álmom mért is nem hallgatom
el inkább, mért is nem hagyom:
e sok bús szó enyésszen el,
hisz unja - és nekem se kell.

                    2

Ha mély, örvényes álmaimban
a tűnt idő életre kel,
kezem már mozdul, hogy leírjam,
mit szóval nem mondhatni el.
De visszatartom: lenge árnyak,
foszoljatok szét jeltelen,
a dalok királyasszonyának
csak ezt a könyvet küldhetem.
Fülledt cellába zárva nőttek
lelkem mélyén ez énekek.
Közömbös szívvel hagytam őket,
kiket szerettem: menjenek.
Repüljetek! Vihar nevelte,
vad nyugtalanság szárnyatok,
de némelyőtök játszi kedve,
szeszélye tőle származott.

(Lator László fordítása)

A démon

Alekszandr Blok
A démon

Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.

Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.

Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog - védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.

Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.

Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!

Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,

én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.

S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.

Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz... Én meg csak rádmosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!

Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.

(Lator László fordítása)

A máglya kék füstje kanyargón

Alekszandr Blok
A máglya kék füstje kanyargón

                              Maradj, maradj velem, ne menj el,
                              olyan régen szeretlek én.

A máglya kék füstje kanyargón
a szürke szürkületbe ring.
Bíbort vet rám a bársony alkony,
bársonya bíbor miseing.

Ködként komor táj búja reszket,
minden csalóka, lebegő.
Keresztet vet, bíbor keresztet
a messzeségre egy fenyő.

Maradj, mulass velem, te kedves,
üljünk estvéli ünnepet,
hogy a világról elfeledkezz,
szomjazd a mélytüzű eget.

Nézd bús gyönyörrel, a hunyó nap
fényében a füst hogy remeg.
Pánttal, karok pántjával óvlak,
kerítéssel kerítelek.

Eleván pánttal, pánt-karokkal,
kerítéssel kerítelek.
Elszállunk, kék füst, kavarogva,
fátyolozzuk a tűz eget.

(Lator László fordítása)

Pászmásan dőlt

Alekszandr Blok
Pászmásan dőlt

Pászmásan dőlt hideg sinekre
s végsőt lobbant az esti fény.
Jöttél, befont hajú, sietve,
a talpfák foltjain felém.
Szemed felizzó két parázsa
belémnyilallt... Egy pillanat,
s már vitt egyhangú csattogással
tovább a fekete vonat...
S midőn meg-megremegve zengett
a sínek dala: Ne feledj!
s zöld fényjelével felderengett
a szemafor utam felett,
te akkor régen messze jártál,
színét vesztette már a rét.
Por kavardult, az éj leszállt már,
ködös jogába visszatért...
A hegy mögött az esti égre
jajongó fütty szállt, füstgomoly...
Hiába-perc, örökre vége...
Zöld villanás napnyugtakor.

(Lator László fordítása)

Oly ismerős vagy

Alekszandr Blok
Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendődben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössze-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.

(Lator László fordítása)

Év évre tűnt

Alekszandr Blok
Év évre tűnt

                                        Ismertem ama tovatűnt
                                        mesebeli években őt.
                                                                Tyutcsev

Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigorú, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
- szikár, meggörbedt hátu agg -
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelkünket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Lator László fordítása)

Gyalogúton a kertek alatt

Alekszandr Blok
Gyalogúton a kertek alatt

Gyalogúton a kertek alatt
pici szél karikázva szaladt,
susogott aranyos szavakat.

Hogy a pitvar elé odaért,
be akart lopakodni, de félt
a tavasz, s lesütötte szemét.

S hol a mélylila messze dereng,
megeredt patakok köde leng,
ligetek buja száll, odament.

Hol egy ősz öregecske csinált
a berekben iharfa-igát,
odament puha réteken át.

Mohos ágra szökött, s kiabált
az öreg: "Gyönyörűm, gyere hát!
Egyedül szomorú a világ."

S ime, fogja bogos keze már,
beborítja a sűrü szakáll,
s ha a köd tovaszáll, vele száll.

Ime, bennük a bú ugyanegy,
ime, szállnak a róna felett,
ime, egyek a lány s az öreg.

(Lator László fordítása)

Játszik a téli szél

Alekszandr Blok
Játszik a téli szél

Játszik a téli szél a bús kökénnyel,
gyertyát olt és veri az ablakot.
Szerelmeddel találkozol ma éjjel.
Magányosan hívlak. Majd hallgatok.

Te nem tudod, hogy akihez fohászkodsz,
játszik csupán, tréfálkozik veled.
Vigyázva lépj a bús kökénybokorhoz
hazafelé, mert megtép, úgy lehet.

Szemem ablaknál éjsötétbe mélyed,
várva, hogy jön még boldog pillanat.
Máshoz sodort régóta szenvedélyed.
Mindegy. Én őrzöm féltett titkodat.

Szívedben mind, mi ködbe veszni látszik,
csöndemben tiszta lesz, igen.
És hogyha elhagy egyszer az a másik,
nem vallhatod be, csak nekem.

(Veress Miklós fordítása)

Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak

Alekszandr Blok
Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak

Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak
magasra szállt a lélek s talált egy csillagot.
Ködlött az éjszaka, hevertek puha árnyak,
az Este Csillaga csak várt és hallgatott.

Úgy lépdeltél, Te Halk, ahogy a csöndek járnak,
tapodva nesztelen és éjsötét fokot.
Tétova vágyaid a pirkadatvilágnak
csillagi útjain emeltek egyre ott.

És elfogyott az éj ködével álmodásnak,
s a félénk ifjuság sok álma megkopott.
S közel a virradat. És tűnnek mind az árnyak.
És látom Általad ragyogni a napot.

(Veress Miklós fordítása)

A part már belevész

Alekszandr Blok
A part már belevész

A part már belevész a ködbe.
     Szállj, csónakom!
Mély álmomnak röpülj fölötte
     a kék habon.
Béke már mélységem lakója,
     nem vad harag,
hogy hullámai a hajóra
     omoljanak.
A kék és tiszta ködbe, csónak,
     csak egyre szállj!
Hírdesd álmaim távolának,
     hogy nincs halál!

(Veress Miklós fordítása)

Servus Reginae

Alekszandr Blok
Servus Reginae

Ne szólíts. Megyek szólitatlan
     oltár felé.
Fejem lehajtom végre halkan
     lábod elé.

Hallgatni félénken parancsot
     szavad szerint,
s fogom egy percig látni arcod
     megint, megint.

Érzem én vágyad nagy hatalmát,
     igába fog.
Vagyok kedvesed. Néha szolgád.
     S mindig - rabod.

(Veress Miklós fordítása)

Itt van az ősz, itt van ujra

Petőfi Sándor
Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem, de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altatódalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

[Erdőd, 1848.]

Minek nevezzelek?

Petőfi Sándor
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

[Pest, 1848.]

Szeptember végén

Petőfi Sándor
Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

[Koltó, 1847.]

Ismét könny!

Petőfi Sándor
Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,
Egy könnycseppecske csak,
És mégis kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem,

De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja, süt...
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pípafüst!

[Szatmár, 1847.]

Lennék én folyóviz...

Petőfi Sándor
Lennék én folyóviz...

Lennék én folyóviz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak ugy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak ugy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak ugy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak ugy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak ugy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

[Szalonta, 1847.]