Alekszandr Blok
A szürke reggel egy példányára
1
A sors nem nékem szánta - hát
mért láttam álmomban magát?
Van örök álom: a lovag
hölgyét álmodja egyre csak,
ellenségét az üldözött,
a hajlékát a számüzött,
az óceánt a kapitány,
rózsaszín ködöt a leány.
Az én álmom más: valami
megfejthetetlen, egyszeri,
s ha egyszer mégis visszatér,
a szívemből kiszáll a vér.
Álmom mért is nem hallgatom
el inkább, mért is nem hagyom:
e sok bús szó enyésszen el,
hisz unja - és nekem se kell.
2
Ha mély, örvényes álmaimban
a tűnt idő életre kel,
kezem már mozdul, hogy leírjam,
mit szóval nem mondhatni el.
De visszatartom: lenge árnyak,
foszoljatok szét jeltelen,
a dalok királyasszonyának
csak ezt a könyvet küldhetem.
Fülledt cellába zárva nőttek
lelkem mélyén ez énekek.
Közömbös szívvel hagytam őket,
kiket szerettem: menjenek.
Repüljetek! Vihar nevelte,
vad nyugtalanság szárnyatok,
de némelyőtök játszi kedve,
szeszélye tőle származott.
(Lator László fordítása)
