Lope de Vega
(Mikor a száraz magyalfák)
Mikor a száraz magyalfák,
a nyárfák és magas tölgyek
kopár ágacskái újra
élő zöldbe öltözködnek,
növényeken ezer bimbó
készülődik új gyümölcsnek,
és illatos virágoktól
fehérlenek minden zöldek
adójukat megfizetve
szokásuk szerint a földnek
s az égnek is, minden évben,
hálájuk róva köszönnek,
még a szikkadt füvecskék is,
kik olyan sok titkot födnek,
zölddé lenni igyekeznek,
előbújni legelsőnek,
zöldjükből ezer szín nyílik,
hajtásból virágok nőnek,
ezer virág, hogy zománccal
takarják a zöld mezőket,
és a kicsiny, szopós kecskék,
báránykák bégetve jönnek
játszani, árpát legelni,
az a jó, ha minél zöldebb,
mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
"Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."
Kakukkfüvek, rozmaringok
virágokkal özönölnek,
méhecskék gyűjtik belőlük
cseppjeit édes likőrnek,
mézet gyártanak csomborból,
napról napra telítődnek
a lépek, mikor beléjük
egyre új virágport töltnek,
kikelnek, isteni kegyre,
a kicsinyek, és dönögnek,
várakozó poharakba
csurognak a drága csöppek,
és a munkálkodó hangyák
palotáikból kijönnek,
elégedett valamennyi,
örülnek a jó időnek,
érkezik sokféle állat,
madársereg, halak, fönt s lent
menekülőben a bánat,
öröm jár be minden földet,
boldog idő, megérkeztél,
de Albano nem köszönthet,
szép Belisának azt mondja
nézve lapját a sírkőnek:
Mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
"Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."
Úrhölgyem, drága Belisám,
halálod egy éve ölt meg,
keserű, rossz italából
ivott, akit gyásza görnyeszt,
egy évig, míg beteg voltál,
szolgáltalak, bárcsak többet,
akár ezret is szolgálnék
fizetségem várva tőled!
Kísértelek, mikor mások
látogatóba se jöttek,
szerettelek élve, holtan
szerelem virraszt fölötted;
könyörülj ég, őt imádtam
élve, most a temetőben
szeretem, imádom holtan,
itt vagyok, bár elmenőben.
Kunyhódban magamra hagytál
nyájadat vigyázó őrnek,
drága zálog te méhedből
maradt édes örömömnek,
ő a te teremtményed volt,
lényed gyönyörű szülöttje,
arcán a te képed láttam
vigaszt merítve belőle,
de jaj, mily kevéssé tartott,
önző ég elvette tőlem,
vétkezőtől, hogy kövessen
téged, ki fekszel a földben.
Mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
"Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."
(Simor András fordítása)
Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.
