2012. december 20., csütörtök

Búcsúzás: A sírásról

John Donne
Búcsúzás: A sírásról
A Valediction: Of Weeping

       Könnyeimet,
Míg itt vagyok még, hadd öntsem eléd,
Érmék lesznek, és arcod bélyegét
Hordozzák, így lesznek értékesek,
       Hisz te leszel
       Rajtuk a jel;
Sok bánat gyümölcse, jelképe többnek,
Vele hullsz te is, ha lehull a könnycsepp,
Így halunk meg, ha óceán lesz énköztem s teközted.

       Egy kis golyóra
A mester térképről másolja át
Európát, Afrikát, Ázsiát,
S a semmiből a Mindent létrehozza,
       Így az a csepp,
       Mely képedet
Viseli, nő, és glóbusz lesz belőle,
És könnyed könnyemmel vegyül, elöntve
E földet - mennyországomat majd ily ár rontja össze.

       Te, ki a Holdnál
Hatalmasabb vagy, ne tanítsd: a tenger
Dagálya úgy is olyan könnyen elnyel,
Ne könnyezz halálra, hisz fulladok már;
       És ne legyél
       Példa, a szél
Ne tőled lesse, mint kell ártani;
S mert kettőnk lélegzete egy, aki
Többet sóhajt: a másikunk vesztét sietteti.

(Ferencz Győző fordítása)

Dal

John Donne
Dal
Song

Kapj el hulló csillagot,
Ejts teherbe egy tököt,
Súgd meg, hol a tűnt napok,
Vagy ki patkolt ördögöt,
Hablány hol zeng, s mi segítsen,
Hogy az irigység ne csípjen,
       S hol kél
       A szél,
Mely tisztes lelkeket segél.

Furcsa dolgokra vagy itt,
Vonz, ami nem látható?
Vágtass tízezer napig,
Míg nem hull hajadra hó,
S elidőzve a csodáknál
Esküdj meg, hogy sose láttál
       Oly szép
       Nőt még,
Akiben lobog a hűség.

Ha lelsz egyet, írj haza,
Zarándoka hadd legyek;
Mégse tedd, hisz érte a
Szomszéd házig sem megyek,
Hű volt tán, míg megismerted,
De én mégsem keresem meg,
       Úgyis
       Hamis
Lesz jöttömig hárommal is.

(Eörsi István fordítása)

Jó reggelt!

John Donne
Jó reggelt!
The Good Morrow

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
Szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
Mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
Szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt, s mindez az öröm árnya csak,
Ha szépet láttam, téged láttalak,
Minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
Kik egymást még félénken nézitek,
És mindenben szerelmetek kering
S egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Fölfedező új földet látogat,
Más térképen néz új világokat -
Világod én vagyok s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szívet mutat
Egymás szemében két ábrázatunk!
Nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
Jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megúnt:
Ha két szerelem egy, ha a magunk
Szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.

(Vas István fordítása)

2012. december 19., szerda

A halottról, akit hallomásból szerettem meg

Giuseppe Ungaretti
A halottról, akit hallomásból szerettem meg
Di persona morta divenutami cara sentendone parlare

Tűnjék el a halál
Néma tekintetünkből,
Csupa erőszak bánatunk
Egy percre csillapodjék,
Csöndes szobánkban megjelent
Boldog járás-kelésed.

Ó, hullám-léptű szépség, április van
S az évek ifjú csillogását
Visszahozod te
Oly szelíden mihozzánk,
Hol éles a mélabú meg a várakozás.

Megintcsak
Tűnődő homlokodon
A gondolatok, miket újra föllelsz
Meghitt kis tárgyaid között
Megigéznek,
De, drágaság, beszéded
Már élesztgeti ismét
S legéberebbre
Nemrég elszunnyadt bánatát
Annak, ki szeretett s most büntetése
Szeretni tovább is tébolyodottan
Azt, ami emlék.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Derű

Giuseppe Ungaretti
Derű
Sereno

Mindent leperzselt a nyár.

De egy ujjnyi árnyék
Visszahozza a vérszín pipacsot,
És a holdról hang kél
A nád között zenél.

Meghal a félelem meg a szánalom.

(Szabó Ferenc fordítása)

Felhőtlen

Giuseppe Ungaretti
Felhőtlen
Sereno

Oly vastag
köd mögül
újabb
újabb
csillag
csillan elő

Hűvösséggel
töltekezem
mely átitat
az ég színével

Magamra
ismerek
tűnékeny kép

Melyet körébe ejt
a halhatatlanság

(Sztanó László fordítása)

Lángoló rózsák

Giuseppe Ungaretti
Lángoló rózsák
Rose in fiamme

Csengettyűk
óceánján
váratlanul
egy újabb hajnal úszik

(Lőrinczi László fordítása)

Aludni

Giuseppe Ungaretti
Aludni
Dormire

Szeretnék úgy tenni
mint ez a falu
mely hóból szőtt
ingében
nyúlik el

(Madarász Imre fordítása)

Karácsony

Giuseppe Ungaretti
Karácsony
Natale

Semmi kedvem
utaknak
szövevényébe
gabalyodni

Oly súlyosan
üli meg vállam
a fáradtság

Hagyjatok
így
hogy tárgy
vagyok
egy
sarokban
feledve

Itt
más nem ér
mint
jó meleg

A tűzhelyről
többszörösen
kunkorodik
körém
a füst

(Sztanó László fordítása)

Alváson innen

Giuseppe Ungaretti
Alváson innen
Sonnolenza

A széles hátú hegyek
idehevertek
a sötétség völgyeibe

Már semmi más
tücsök cirregése
ér csak idáig

És nyugtalanságom
sodrához szegődik

(Sztanó László fordítása)

A szép éjszaka

Giuseppe Ungaretti
A szép éjszaka
La notte bella

Milyen ének támadt ma éjjel
átszőni
a szív kristály-visszhangjával
a csillagokat

Milyen ünnepe tör elő
nászra a szívnek

Voltam
sötétség-mocsár

Most foggal csüggök
mint anyamellen a gyermek
a téreken

Most feliszom
a mindenséget

(Sztanó László fordítása)

Éji sötét, te

Giuseppe Ungaretti
Éji sötét, te

A hajnal roppant nyugtalanságaiból
kibontakozott fasorok.

Fájdalmas újjászületések.

Lombok, kishúgaim, ti lombok,
hallgatom, hogyan zokogtok.

Őszök,
halni készülő puhaságok.

Ó, fiatalság,
a búcsú, a lemondás perce még itt setteng a közelben.

Ifjúság magasan szálló egei,
gáttalan hevülések.

S már itt állok magamra maradtan.

Eltévedve a bánat szövevényei közt.

A messziségek megszűnnek az éjben.

Ó, tengeri csendek,
ábrándok áttetsző csillagai,
éji sötét, te.

(Végh György fordítása)

2012. december 11., kedd

Ha most belépnél...

Nadányi Zoltán
Ha most belépnél...

Ha most belépnél, megbocsátnék,
Nem gondolnék haragra, vádra,
Odaforrna a szám a szádra
És sírnék, mint a kisgyerek.

Nem jössz és nem jön vissza többet
Ez a bolondos, könnyes óra
És nem fogsz tudni soha róla,
Hogy egyszer még szerettelek.

Én vagyok

Nadányi Zoltán
Én vagyok

Én vagyok a zavar, mely fölremeg olykor
Szemed szögletén,
Én vagyok az árnyék, mely homlokod hamván
Átfut könnyedén.

Én vagyok a pír, mely titkon, észrevétlen
arcodon kigyúl,
Én vagyok a sóhaj, amit elsóhajtasz
Öntudatlanúl.

Én vagyok a láz, mely nyitva tartja pillád
Gyötrő éjeken,
Lelkedbe lopóztam, többé el nem űzhetsz,
Édes mindenem!

A lány

Nadányi Zoltán
A lány

Hosszan, merőn szemébe nézett
A sápadt ifjúnak a lány.
Szemében annyi hév, melegség
Még sohse csillogott talán.

Az ifjú mély gyönyörbe szédült,
S a lány csak nézte azalatt,
Csak nézte szemei tükrében:
Jól áll-e fején a kalap.

Fekete zászló

Nadányi Zoltán
Fekete zászló

Ebből a bánatból
tornyot fogok rakni,
abban a toronyban
benne fogok lakni.

A kört már meghúztam,
magam körül húztam, -
ami rajta túl van,
attól elbúcsúztam.

Rakom már, rakom már
a fekete téglát,
két szemem ezentúl
már csak feketét lát.

Nő a torony, nő, nő,
házak, fák fölébe,
más tornyok fölébe,
felhő közelébe.

Nő a torony, nő, nő,
kiabálnak, késő,
se ajtó, se ablak,
se hágcsó, se lépcső.

Nő a torony, nő, nő,
nem lehet itt lakni,
nem lehet itthagyni,
csak rakni, csak rakni.

Nő a torony, nő, nő,
rakja bús szerelmes,
teteje mikor lesz?
teteje sosem lesz.

Teteje sosem lesz,
nő, nő szakadatlan
bánatkőbül épül
és az fogyhatatlan.

Teteje mégis lesz,
mert ha már nem győzi,
ez a bús kőmíves
a zászlót kitűzi.

A fekete zászlót
egy éjjel kitűzi,
reggelre a tornyot
holtteste tetőzi.

Akkor a torony már
fellegek közt elvész,
a fekete zászlót
szaggatja a szélvész.

Feketére fehérrel

Nadányi Zoltán
Feketére fehérrel

Ha mégiscsak a földbe
kerülnék, nem a tűzbe
és nem sokáig volna
a fejfa odatűzve,

helyébe márványt kapnék
és arra szép szöveg kell,
már össze is hajoltok
a buksi fejetekkel,

már pedzitek: itt nyugszik,
már indul is a véső, -
hát akkor én, vagyis most,
amikor még nem késő,

most én megálljt kiáltok!
Én, a halott, a lenti!
Egyetlen sírkövemre
ne firkálgasson senki!

Hogyisne! majd még mit nem!
Én jobban félek attól,
mint a falánk férgektől,
attól a felirattól.

Azt én magam elvégzem
és jobban mint ti, buksik.
Három szó, feketére
fehérrel: Itt se nyugszik.

Itt lakik ő

Nadányi Zoltán
Itt lakik ő

Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
Elutazott és odalesz sokáig.
Mint a betörő, úgy járom be titkon,
bejárom és kifosztom a szobáit.

A szőnyegről is kincseket szedek fel:
a lépteit. És mindenütt elejtett
valamit és én reszkető kezekkel
gyűjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.

A szeme zöldes fényét, meg a kedves
mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
az édes illatát, az is itt repdes,
ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.

És minden apró tárgyon ott találom
más, más mozdulatát. Akad itt bőven
lopnivaló! A rózsás tortatálon,
a csengőgombon és a levegőben!

A macskafejes párna, ő hímezte,
megsimogatom, most is mennyit loptam!
Ott a karosszék, ott volt édes teste,
csak én tudom, mi minden reszkett ottan!

Üveg mögött poharak széle rezdül,
minden pohárban az ő édessége.
Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
becsípek édes bortól, az a vége.

Részeg betörő, boldogan dúskálok
és összeszedek mindent, ami drága.
És egy ajtón benyitok és megállok,
lélekzetem is eláll. Ott az ágya.

Nagyanyám

Nadányi Zoltán
Nagyanyám

Emlékszem a bús, fekete foltra.
Este volt.
Fellegekbe dűlt a nap, kioltva.
Este volt.
Házunk előtt ült a nagyanyám,
karosszékben, ősszel, a tanyán.
Háttal ült az udvar szegletén,
repkedett a vállkendője rojtja
két szál jegenye közt feketén.
Este volt.

Kicsi voltam én még, tudtam ám,
nemsokára meghal nagyanyám.
Meghal! Ó, hogy fájt a szívem érte!
Háttal ült és olyan messze volt.
Este volt.
Nem emlékszem arcára, szemére,
nem emlékszem az élőre, holtra,
csak arra az egy fekete foltra,
két szál jegenye közt, a tanyán.

A mezőről jöttem haza későn,
lopakodva mentem fel a lépcsőn,
este volt.

Álom volt-e? Vagy csak festve volt?

Bujdosás

Nadányi Zoltán
Bujdosás

Most itthagylak szépen.
Most el fogok menni,
hogy rádgondolhassak,
ne zavarjon semmi.
Rádgondolni is jó,
nemcsak veled lenni.

Milyen is lehetsz te
az én emlékemben
és milyen erővel
húzol vissza engem,
meg akarom tudni,
azért kell most mennem.

Csak így tudhatom meg,
csak így, tőled messze,
egyedül bolyongva
és magamba veszve,
azt is, hogy milyen vagy,
azt is, hogy szeretsz-e.

Első hó

Nadányi Zoltán
Első hó

Sűrű pelyhekben kezdett esni tegnap,
azóta folytonfolyvást hull a hó.
A kert, a széles udvar tiszta tejhab,
hullámos friss, harapni volna jó.
Földig hajolnak a fehér tehertől
a bokrok és a boglya szinte eldől
és minden élő élet hó alá hal.

És hull a hó és gyűl és tömörül
és nincs egy lábnyom a házunk körül,
mely összekötné a külső világgal.
Olyan a ház most, mint a hóbefútta,
világtól elzárt kastély a mesében.

Tíz óra tájt a lány lement a kútra,
nyomát a hó megint belepte szépen.

Úgy dél felé elállt a hóesés
és akkor a mély csendben, a mesés
fehér özönben felbukkant a postás
- nagy, idegen, barbár feketeség -
s a hóba vágta vén csizmája rozsdás
nyomát.
            Agyontiporta a mesét.

Dal egy morzsáról

Nadányi Zoltán
Dal egy morzsáról

Mellettem ült ebédnél,
nem voltunk egyedül.
Én boldogságban úsztam,
itt van, mellettem ül.

Csípett a kenyeremből,
ez néma vallomás.
Kezemre morzsa perdült,
azt se dobhatta más.

Hogy eltalált a morzsa,
be rég volt, istenem.
De erre még emlékszem.
Csak erre. Többre nem.

Te nem is tudsz róla

Nadányi Zoltán
Te nem is tudsz róla

Te nem is tudsz róla,
még sokszor eljöttél
egy utolsó szóra.

Ott vártál a réten
és mellém szegődtél
némán, észrevétlen.

Összeért a vállunk,
akkor vettem észre,
itt vagy. És megálltunk.

Néztem a szemedbe
és elkezdtük egymást
vádolni remegve.

Ó jaj, ki mit vétett,
arról perlekedtünk
és róttuk a rétet.

És százszor elváltunk
és nyomban utána
megint csak ott álltunk.

Soha ilyen párt még:
csatáznak a réten
s az egyik csak árnyék.

Ezerszer ütköztünk,
két éven keresztül
folyt a nagy per köztünk.

Vad dühvel, sötéten
és néha könnyek közt
és mindig a réten.

De egy idő óta
nagyokat hallgattunk,
elrekedt a nóta.

Azért együtt voltunk,
csak már nem beszéltünk,
némán bandukoltunk.

És nem is olyan régen
magamra maradtam
egy este a réten.

A két szemed szeretett legtovább

Nadányi Zoltán
A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

[Megálltam ma a télben...]

Nadányi Zoltán
[Megálltam ma a télben...]

Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.

Ősz

Nadányi Zoltán
Ősz

Az őszben állsz,
tűnődve jársz,
hullatja vén
lombját a hárs.

Titokzatos
halk nesz zavar,
kip-kop, kopog
a holt avar.

Hol itt, hol ott,
csodás, csodás,
mint távoli
lábcsoszogás.

Forogsz, fülelsz,
álmélkodol,
valaki jön,
nem tudni hol.

Valaki jön,
és erre tart
és csörgeti
a tört avart.

Jön finoman,
jön hidegen,
a csenden át,
a ligeten.

Híg árny, akit
szem nem talál,
maga az Ősz,
a halk Halál.

Forogsz, fülelsz,
a szíved üt:
nem jön sehol
s jön mindenütt.

Peng mindenütt
az őszi nesz,
álomszerű
bújósdi ez.

Kiáltanál:
az Istenért!
És megremegsz:
most ideért.

Most ideért
a lenge láb
és megkerült
és megy tovább.

Királynőm...

Nadányi Zoltán
Királynőm...

Kés kellene, jó éles kés ma éjjel,
hogy fájó testemet felhasogassam,
friss vérem a padlóra folyna lassan
s mint bíborszőnyeg, úgy terülne széjjel.
Jönnél, benyitnál, hónodig felmetszett
vörös bársonyból kivillogna tested
és a meghidegült véráradat
csiklandaná mezítlen talpadat
és te fölemelt fejjel, hidegen
vonulnál át a bíborszőnyegen,
királynőm...

Holdfény

Nadányi Zoltán
Holdfény

Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.

Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.

Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.

Ajándék

Nadányi Zoltán
Ajándék

Legyen e kis vers kézitükröd,
fogadd el tőlem, hordd magaddal
ő téged hord magával, angyal.

Most semmi, csak tükör. De hidd el,
ha tündérarcod benne fürdik,
megszínesül a színeiddel

és szebb lesz, mint festmény, virágszál,
hízelgőbb, mint költői bókok
és csillogóbb a brilliánsnál.

Engedd, hogy izgató keretként
négy szegletén körülvezessem
a véremet, pirosló repkényt.

Lásd, poklok trombitái bőgtek
és millió vulkán kicsattant,
mindegy volt! nem hallottam őket.

Én elfordultam és merengtem,
legapróbb kapcsod pattanása
leghangosabb zaj életemben.

Az uccát szórótűz sebezte
s én tehozzád tapogatóztam,
hogy megkérdezzelek: szeretsz-e?

Fiú vagyok, huszonhat éves,
sötétszemű, de férfiakkal
és költőkkel össze ne tévessz.

A Holdból hullt le gyenge testem,
itt más a légkör és az élet,
szerencse, hogy öledbe estem.

Mint többi trubadúr elődöm
a Holdban: hölgyemért rajongva
tükörvéséssel bíbelődöm.

Földön, Holdban te vagy a legszebb!
legyen e kis vers kézitükröd,
amit kezem remegve metszett.

Azért van, hogy téged mutasson,
lehet-e szebb a költemény,
ha szép mint te, tündérkisasszony?

2012. november 30., péntek

Egy este

Georg Trakl
Egy este
(Ein Abend)

Este felhőfátyolos volt az ég.
A csönd- és bánat-ülte berken át
borzongás űzte sötét-aranyát.
Estharangszót hozott a messzeség.

A föld jeges víz hűséből ivott,
az erdőszélen izzott tűz-zsarát,
és angyalhangú szélnek dala szállt,
s magam borzongva hulltam térdre ott,

hol seprűvirág s kányafű terem.
Ezüst kacajban úsztak elveszett
szerelmek őrei, a fellegek.
Magányos volt a puszta s végtelen.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Három álom

Georg Trakl
Három álom
(Drei Träume)

I

Mintha levélhullás lett volna álmom,
álmodtam erdőt és sötét tavat,
gyászos beszéd visszhangját, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

Mintha csillaghullás lett volna álmom,
esdő könny, mely fakó szemen fakad,
visszhangja egy mosolynak, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

Levélhullás, csillaghullás-e álmom,
sorsom örök futás, mely elragad,
gyász nem-haló visszhangja, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

II

Lelkem sötét tükrében úszkál
tengerek sose-látott képe,
bús-elhagyott, varázslatos táj,
bizonytalanba oldva, kékbe.

Vér-bíbor eget szült lelkem, azon
sistergő-óriás napok izzanak át,
kerteket, csillón-roskadozón -
buja, gyönyörtől gőzölgő halált.

És lelkemnek sötétlő kútja
hatalmas éjek képét szülte,
idegen dal igézetébe hullva
s örök erők lehétől hevülve.

Lelkem vacog emlék-sötéten,
mindenben önmagát találja -
irdatlan tengerekben, éjben,
és dalban, melynek nincs határa.

III

Sok égő várost látott a szemem,
s iszonyt iszonyra szórt a korszak,
enyészet győzött sok nemzeten,
és minden feledésbe sorvadt.

Éjjel láttam, zuhantak istenek,
szent hárfák ájultan szakadtak,
és enyészetből új élet eredt,
új életet adni a napnak.

Születés nappal s múlás egyre csak -
ez az örök tragédia,
mit értelmetlen játszunk napra-nap,

s melynek téboly-éjű kínját mára
a gyöngéd Szépség-glória
tövis-Mindenséggé koronázza.

(Erdélyi Z. János fordítása)

A Szent Péter temető

Georg Trakl
A Szent Péter temető
(St.-Peters-Friedhof)

Köröskörül a szirt-magány.
Halál fakó virága reszket
a sírokon, mik gyászt viselnek,
de ez a bánat mégse fáj.

Az ég csöndes mosolyt szitáz
ebbe az álom-zárta kertbe,
hol néma árnyak várnak egyre.
Minden síron kereszt vigyáz.

Templom tör égre imaként
Örök Kegyelem képe láttán,
pár mécs ragyog árkádok árnyán
némán, esendő lelkekért -

Éjjel a fák virága nyit,
hogy arcát a halál temesse
e csillogó szépség-lepelbe,
hozván holtak mély álmait.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Az éjszaka

Georg Trakl
Az éjszaka
(Die Nacht)

Téged zenglek, vad szakadék,
felmeredő hegység
éji viharban;
ti szürke tornyok,
rátok özönlenek pokoli torzképek,
tűz-állatok,
zord páfrányok, fenyők,
kristály-virágok.
Véghetetlen kín,
hogy te, szelíd szellem,
elűzted az Istent,
felsóhajtva a vízzuhatagban,
a hullámzó fenyőkben.

Aranylón lobog körben
a népek tüze.
Feketéllő szirtek fölé
holtrészegen omlik
az izzó szél-menyasszony,
gleccserek
kék hulláma,
s a völgyben hatalmasan
zeng a harang:
lángok, átkok
s a vágynak
sötét játékai,
az eget ostromolja
egy megkövesült fő.

(Erdélyi Z. János fordítása)

A magányos ősze

Georg Trakl
A magányos ősze
(Der Herbst des Einsamen)

Gyümölcs-bőséggel sötét ősz közelget,
szép nyár-napoknak sárgult ragyogása.
Vakító kékség szaggat gyönge leplet;
ős-mondát zeng madarak szárnycsapása.
Sajtolva már a szőlő, enyhe csendet
sötét kérdés borít halk válaszára.

Kopárló dombon itt meg ott kereszt nő;
juhnyáj enyészik erdő veresébe.
A tóban tükröződve jár a felhő;
pihen a földműves karlendülése.
Simít az este szárnya, kékbe feslő,
fekete földre, száraz zsúpfedélre.

Fáradt szemöldbe csillag rakja fészkét,
hűvös szobára hoz csöndes nyugalmat.
A szeretők szeméből néma kékség,
angyal lebeg, s a fájdalmuk kihamvad.
A nád susog; csont-szürke lesz a kék lég,
ha feketén hull tar fűzről a harmat.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Romlás II.

Georg Trakl
Romlás II.
(Verfall)

Ha a harangok békét bongnak este,
madarak szálltát ámuldozva nézem,
jámbor zarándokok a tágas égen,
tündöklő őszi távolokba veszve.

Az alkony-ülte kerten tévedezve
kutatok sorsuk tiszta végzetében,
a mutató se mozdul, vagy csak éppen -
követem őket felhőn túli mennybe.

És meglegyint enyészet szárnyatolla.
Rigó csivogja tar gally közt keservét,
piros szőlő leng rozsdás rácsra fonva,

s mint haláltáncban halovány gyereknép,
omló, sötét kút mellett őszirózsa
szélben vacogva hintáztatja kelyhét.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Esti múzsa

Georg Trakl
Esti múzsa
(Abendmuse)

Ablakba hull megint a templom tornyos árnya
s arany fény. Nyugalom, csönd izzít lázas elmét.
Kút omlad gesztenye sötét tövén - egy emlék.
Úgy érzed: jó ez így! fájdalmad elszitálja.

A piac rég üres, sehol gyümölcs, virághad.
A kapuk díszeit zord összhang fogja egybe.
Hűs kertben muzsika lágy hangja szól lebegve,
ebéd után barát barátra itt találhat.

Fehér mágus szavát hallgatják önfeledten.
Kalász susog, melyet az aratók levágtak.
Kunyhók zugán kemény élet türelme fárad;
istállólámpa-fény marhák álmába cseppen.

Szellőtől ittasan csukódik ím, a pilla,
és tárul lassudan távol csillag-jelekre.
Endymion lép elő, vén tölgy árnyába rejtve,
bánattal telt vizek fölé mélyen hajolva.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Elhagyott szobában

Georg Trakl
Elhagyott szobában
(In einem verlassenen Zimmer)

Ablak, tarka virágágyak,
behallik az orgona.
A tapétán táncos árnyak,
kerge körtánc, oly csoda.

Bokor ága lobban-lendül
s egy szúnyograj imbolyog.
Künn a szántón kasza pendül
és egy öreg víz csobog.

Kinek lehe jő becézve?
Vad cikk-cakkban fecske száll.
Némán olvad végtelenbe
arany erdős messzi táj.

Az ágyások lángban állnak.
Kusza körtánc árnyai
sárga tapétán cikáznak.
Ajtón les be valaki.

Édes tömjén- s körteillat,
pohár, szekrény alkonyul.
Forró homlok fénylő csillag
felé hajlik szótlanul.

(Erdélyi Z. János fordítása)

2012. november 22., csütörtök

(Reggeli óráin)

Lope de Vega
(Reggeli óráin)

I

   Reggeli óráin
május havának,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.
Reggeli órákon frissesség árad,
fülemülék, de mennyi,
őrzik a fákat.
Források nevetnek,
gyöngyeik szállnak
kicsiny virágokra,
kik közel állnak.
Szép selyemruhába
bújnak az ágak,
sokféle színekre
könnyen találnak.
Mezők örvendeznek
az új ruháknak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

II

   Gyönyörű szép május
ébred friss szelekkel,
mint zefirlányokkal
márciusi reggel.
   Április esője
virágokat kelt fel,
vörös hajon füzér,
nincsen ennél szebb jel.
   Kik szeretők voltak,
szeretnek ezerszer,
és kik nem szerettek,
telnek szerelemmel.
   Májusi reggelre
mióta mind láttak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

(Simor András fordítása)

(Két völgy között hajnaltájban)

Lope de Vega
(Két völgy között hajnaltájban)

   Két völgy között hajnaltájban
folyt egy szelíd patakocska,
neki adta smaragdkönnyét
a szép pirkadat csacsogva.
   Fehér és vörös virágok
patak vizét szomjúhozva
nárciszarcuk kétszer látták,
nézve a tükör-habokba.
   Már a hajnal visszafordult,
és mintha liliom volna
szeme, féltékeny és kéklő,
fehér keze jázmin bokra.
   Zöld száron a rózsaszálak,
rajtuk fehér gyöngy a szoknya,
szépségükre a nap orrolt
irigykedve, bosszankodva.
   Nem szálltak le a madárkák
a vízre, mind azt gondolta,
látva a nap tükörképét,
ezüst fénylik ott ragyogva.
   Jön Lisardo kunyhójából,
szegény pásztor bánat foglya,
miért szomorkodik itten,
hol öröm bont virágot ma?
   Tikkadt ösvényen a jószág
megy előtte, léptük lomha,
fagyos deret esznek, szomjuk
a hajnali harmat oltja.
   Másfelől ott érkezőben
bánatának okozója,
akinél szebb virág nincsen,
mikor szépségét kibontja.
   Egy dalt olvas, ahogyan jön,
szeme csillagához szólva,
Lisardo szerezte néki
szerelmi vágytól lobogva.
   Gyönyörűség őt meglátni,
haján lila szalagocska,
hízeleg, ki győzni készül,
lantjának dalát kioldja.
   Két gyöngyhúr, melyek két szegfűt
őrizgettek körülfogva,
szavait a szélbe küldi,
ott repül a szavak csokra:
   "Szemecskét láttam, anyám,
zöldek, vidámak és szépek.
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!
   Két lánykája szép egének
vált derűre, vált borúra,
remény színe béborulva,
féltékenység lángja éget.
   Mit láttam bennük, anyám,
azt, hogy meghalok vagy élek.
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!
   Ki gondolná, hogy e szín
megcsal engem, tesz bolonddá?
Ki ne gondolná, ha hozzá
száll szerelme szárnyain?
   Elvesztem bennük, anyám,
magam hogy' keressem én meg?
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!"

(Simor András fordítása)

(Mikor a száraz magyalfák)

Lope de Vega
(Mikor a száraz magyalfák)

   Mikor a száraz magyalfák,
a nyárfák és magas tölgyek
   kopár ágacskái újra
élő zöldbe öltözködnek,
   növényeken ezer bimbó
készülődik új gyümölcsnek,
   és illatos virágoktól
fehérlenek minden zöldek
   adójukat megfizetve
szokásuk szerint a földnek
   s az égnek is, minden évben,
hálájuk róva köszönnek,
   még a szikkadt füvecskék is,
kik olyan sok titkot födnek,
   zölddé lenni igyekeznek,
előbújni legelsőnek,
   zöldjükből ezer szín nyílik,
hajtásból virágok nőnek,
   ezer virág, hogy zománccal
takarják a zöld mezőket,
   és a kicsiny, szopós kecskék,
báránykák bégetve jönnek
   játszani, árpát legelni,
az a jó, ha minél zöldebb,
   mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."
   Kakukkfüvek, rozmaringok
virágokkal özönölnek,
   méhecskék gyűjtik belőlük
cseppjeit édes likőrnek,
   mézet gyártanak csomborból,
napról napra telítődnek
   a lépek, mikor beléjük
egyre új virágport töltnek,
   kikelnek, isteni kegyre,
a kicsinyek, és dönögnek,
   várakozó poharakba
csurognak a drága csöppek,
   és a munkálkodó hangyák
palotáikból kijönnek,
   elégedett valamennyi,
örülnek a jó időnek,
   érkezik sokféle állat,
madársereg, halak, fönt s lent
   menekülőben a bánat,
öröm jár be minden földet,
   boldog idő, megérkeztél,
de Albano nem köszönthet,
   szép Belisának azt mondja
nézve lapját a sírkőnek:
   Mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."
   Úrhölgyem, drága Belisám,
halálod egy éve ölt meg,
   keserű, rossz italából
ivott, akit gyásza görnyeszt,
   egy évig, míg beteg voltál,
szolgáltalak, bárcsak többet,
   akár ezret is szolgálnék
fizetségem várva tőled!
   Kísértelek, mikor mások
látogatóba se jöttek,
   szerettelek élve, holtan
szerelem virraszt fölötted;
   könyörülj ég, őt imádtam
élve, most a temetőben
   szeretem, imádom holtan,
itt vagyok, bár elmenőben.
   Kunyhódban magamra hagytál
nyájadat vigyázó őrnek,
   drága zálog te méhedből
maradt édes örömömnek,
   ő a te teremtményed volt,
lényed gyönyörű szülöttje,
   arcán a te képed láttam
vigaszt merítve belőle,
   de jaj, mily kevéssé tartott,
önző ég elvette tőlem,
   vétkezőtől, hogy kövessen
téged, ki fekszel a földben.
   Mikor Albano sírva szól, a könnyek
szomorú pásztor szeméből ömölnek:
   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,
csak Albano szeméből hullnak könnyek."

(Simor András fordítása)

Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.

2012. október 18., csütörtök

Szürke szimfónia dúrban

Rubén Darío
Szürke szimfónia dúrban

   Foncsorozott, szürke üveglap a tenger,
tükrében a fémes, horgany-szürke ég,
madárrajok könnyű, fehér foltja villan,
s feldereng a sápadt, szürke messzeség.

   Fenn a nap beteg-szín, hályogos korongja
vánszorog az égen, bágyadt, lankatag;
a szelek letették komor trombitájuk,
s a szelíd homályban ráhanyatlanak.

   Móló-cölöpök közt ólom-hasú hullám,
lassú mormolása nyöszörgő beszéd.
Egy csomó kötélen, tétlenül pipálva,
matróz ül merengve, s talán újra látja
egy távoli ország sárga fövenyét.

   Vén tengeri medve. Durva réz-szin arcát
Brazília napja verte lángolón,
s a Kínai tenger tájfunjai látták,
hogy itta a gint a tántorgó hajón.

   A keserű, jódos, hideg habtaréjok
ó de sokszor látták vad gubanc-haját,
atléta-karizmát, orra rezes fényét,
sapkáját és só-mart vászonzubbonyát.

   És a lassan oszló pipafüst-gomolyban
látja az aranyló, messzi partokat,
ahová elindult egyszer a bergantin,
s feszült a vitorla, jó szélben dagadt.

   Trópusok nyugalma. A vén medve alszik.
Szürkeség terül szét, mindent eltemet,
és a görbe ívű láthatár szegélyét
elmossa egy csapzott, óriás ecset.

   Trópusok nyugalma. A tücsök a fű közt
vén, rekedt gitárját most hangolja fel,
és egyetlen húrján egyhangú panasszal
sírdogáló, vékony dallamot reszel.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2012. október 17., szerda

Trópusi táj

Julián del Casal
Trópusi táj

Por és legyek. Ólomszinű a lég fenn,
honnét az égmorajlás visszaroppan,
és mint hattyúraj, koszos úsztatóban:
fehér felhők a hamuszürke égen.

Habját a tenger elsimítja kéken,
míg medre fölött villám fénye lobban,
és nagymessze, derűsebb távolokban
rőt cikkcakkját kirajzolja serényen.

Egy álmatag fa bólog szenderegve,
néma csend van egy hosszu pillanatra,
majd sirály száll, lég rebben szárnycsapástól,

sugár hasít szikrázva a terekbe,
és a párolgó, füstölgő talajra
zúgó cseppekben lezúdul a zápor.

(Tellér Gyula fordítása)

Nyárfaberek

Julián del Casal
Nyárfaberek

Be szeretem az árnyas nyárfaberket,
hol a szél úgy zsémbel a levelekkel,
sötét lombjával a zöldszín bereknek,
mint panaszkodó, nyűgös öregember.

Hol minden homályos alakot ölt fel,
és bűvöl a csönd - úgy érzi a lélek -,
az éji tücsök édesebben cirpel,
és csendesebben hangzanak a léptek.

Hol a szökőkút sugara lehullva
a magasból a márványmedencébe
hangjával a szelet is túldalolja,
ha zúg a szél, visszhangos térre érve.

Hol minden fájdalmasabbnak tünik föl,
s látszólag minden keserűbbre válik
a fészke mélyén csipogó verébtől
a legutolsó fonnyatag füszálig.

Hol a halovány csillagok világa,
a lombok közti résen átderengő,
szinte csipkét terít az út porába,
s minden csak csupa selymes csipkekendő.

Hol nyári eső cseppje függ a fákról,
fut görbe ágak gyémántfényü ívén,
s a fény fátylat sző párás ragyogásból,
s csillag villámlik minden tócsa színén.

Itt járnak-kelnek, szívüktől gyötörve,
fakó mosolyú, sápadt arcu lények,
ábrándozás árvái mindörökre,
és arái szüntelen szenvedésnek.

Itt, míg az égen csillagok ragyognak,
baján tűnődik álmok álmodója,
mi tűz-bélyegét láznak, unalomnak
és virrasztásnak mind arcára nyomja.

Itt a szerény pap, padon ülve, egyre
magányos panaszait hajtogatja,
mint tengerész, kit lakatlan szigetre
vet a tengerről a szelek haragja.

Itt a koldus, a vállán tarisznyával,
meggörnyedt háttal és lesütött szemmel,
tekintetében élte iszonyával
morzsát rág, melyet lakomán szedett fel.

Itt a szép hölgy - haján fekete fátyol -
elámul csillogó csecsebecséken,
rabul esik szerelem zálogától,
akárcsak egy igazi Goya-képen.

Itt, hol a gáznak rézszin lángja rezdül,
nincs árulkodó jele az örömnek,
és az ágak szövevényén keresztül
a csillagok még szebben tündökölnek.

(Tellér Gyula fordítása)

2012. október 16., kedd

Tájak

Manuel José Othón
Tájak

I.

Meridies

A nap vörösen delel, valahonnan
egy gerle búgja búját a folyónak,
árnyat keresve megbúvik a kókadt,
forró fuvallat szikkasztotta lombban.

Már sárgára ért csövekkel rakottan
barkás tengeri-szárak aszalódnak,
a faluban, közel, a lángoló nap
hevében tetők vörös tüze lobban.

Nem hallik a kókuszfa remegése,
sem a parton a fűzfák zokogása,
nem bolydul most a lanka és a rét se,

a tölgyes elhagyott, szikkadt a vápa,
s a holtág partján lustán heverészve
hatalmas torkát egy kajmán kitátja.

II.

Noctifer

Mindenfelé dal, sóhaj, csacsogás szól,
a forróégöv lágy szellője támad,
zizzenti már, zúgatja már a nádat,
a virágok közt cseveg és viháncol.

Bőg a csorda és füttyönget a pásztor,
tódul a jószág a nyitott karámnak,
fürj pitypalattyol kukoricaszárak
sűrűjében, egy papagáj rikácsol.

A nap halódik, már közel az este,
imára szólít immár nemsokára
a romkápolna kisharangja messze.

S kék szembogara sugarát az árva
esthajnalcsillag küldi révedezve,
lassan felszáll a ködlő láthatárra.

(Lator László fordítása)

2012. október 15., hétfő

Greenwood

Juan Clemente Zenea
Greenwood
(New York temetője)

   Partján e hallgatag folyóvizeknek,
e menedék ölén, e hűs pagonyban,
hol majd fölém füvek s rózsák rezegnek,
alant örökre békén hadd nyugodjam.

   Én kész vagyok rá! Napjaim borongva
derengteti már sápatag sugárzat,
s mint végső örömeim hírhozója,
hajszálaimra élet hava árad.

   De vajh mi lesz, ha néha csöndes éjjel
elkószálok, mint árny, melyet ború űz,
s míg cirógatom érzékeny tenyérrel,
nem szánja kínom más, csak szomorúfűz?

   Ó, vajh mi lesz, ha mély búba borulva,
a sírkövem fölött egy gondolat bánt,
sóhajtok, mert népem rabiga sújtja,
s fürkészem szép Kubám égboltozatját?

   Viharzó még! De bár későn fakadnak
reményim naptüzei tünde fénnyel,
partja mentén az atyai folyamnak,
ott, őseim közt, hadd pihenjek én el.

   S ott, hova szült forgandó sors szeszélye,
s a zord órán bölcsőmben ringatának,
súlyos terhem hadd vessem ott le végre,
s hadd szunnyadjak el keblén a halálnak!

(Majtényi Zoltán fordítása)

2012. október 14., vasárnap

A szerelem éhet, szomjat nem olt

Edna St. Vincent Millay
A szerelem éhet, szomjat nem olt
Love Is Not All: It Is Not Meat Nor Drink

A szerelem éhet, szomjat nem olt;
Nem nyújt álmot, eső ellen se véd;
Szerelem még gerendát nem sodort
Fuldoklóhoz, hogy mentse életét,
Roncs tüdőt lehelettel nem hat át,
Csontot nem forraszt, sebet nem hegeszt;
Mégis hány ember hívja a halált
Szerelmét vesztve - csak míg írom ezt!
Egy súlyos órán én is, meglehet,
Enyhülésért nyögve, erőim végén,
Kíntól legyőzve kénytelen leszek
Ez éj emlékéért megvenni békém,
Vagy szerelmedért kenyerem s vizem.
Igen, talán így lesz. De nem hiszem.

(Tótfalusi István fordítása)

Az üres partra térek meg

Edna St. Vincent Millay
Az üres partra térek meg
I Shall Go Back to the Bleak Shore

Az üres partra térek meg, oda
A homokon kis kunyhót épitek,
Hol egy-két yardra közelíti meg
A törékeny hinár szélső raja
Ajtómat, s hozzád nem megyek soha
Vissza, hogy megfogjam kezedet;
Ahhoz térek, amit megérthetek
És boldogabb leszek, mint valaha.
A szerelem, mely szemedben, a szó,
Meny nyelveden egy percre ült meg, egy
Mindazzal, ami egy percig való,
Dal túlzengi, beszéd nem fogja meg.
De a komor szikla nem változó,
S megtalálom hajdani egemet.

(Várady Szabolcs fordítása)

A szemfedő

Edna St. Vincent Millay
A szemfedő
The Shroud

Halál-anyám, szívem tiéd
   Hozzád hajlik, anyám.
Szemfedőnek, lángvörös ég,
   Megteszi a ruhám.

(Menyasszonyi ruhám övét
   Még nem érinthetem:
Hajam sötét, ruhám sötét,
   Válaszom hirtelen.

Kivárni nem bírtam, hogy ő
   Jöjjön, már alkonyult,
Lángruhában álltam elő,
   Kitártam a kaput.)

Halál-anyám, szívem tiéd
   Hozzád hajlik, anyám.
Szemfedőnek, lángvörös ég,
   Megteszi a ruhám.

(Lázár Júlia fordítása)

2012. október 13., szombat

Téli álom

Elinor Wylie
Téli álom
Winter Sleep

Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.
Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Weöres Sándor fordítása)