2015. március 2., hétfő

sms #6

Varró Dániel
sms #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter

sms #4

Varró Dániel
sms #4

itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok

sms

Varró Dániel
sms

azt írom + most 1 smsbe
hogy beléd vagyok kedvesem esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szivednek

Ó, az Ügyész utcán

Varró Dániel
Ó, az Ügyész utcán

Ó, az Ügyész utcán sétáltunk fölfelé,
ó, akkor egy lámpa arcodat fölfedé,
ó, pír volt az arcon, azon a szép orcán,
ó, e pír átsütött az éccaka morcán.

Jaj nekem, Borbálám, angyalkám, kisfecském,
jaj, tegnap térmértant tanultunk kettecskén,
jaj, a te mértanos lényecskéd megtetszett,
szívem is olyan lett, akár egy kúpmetszet.

Ó, hát hiszen, dejszen, nahiszen, nolámcsak,
érzem, a szerelem finoman pofáncsap,
bánatom bőröndje, szivemnek hordára,
ó, ó, Borbála! Borbála, Borbála, Borbála!

Büfé

Varró Dániel
Büfé

na látod mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga
úgy vergődöm mignonra hullt tepertő
házamra többé nem lelek soha

úgy bőgök érted mint a tej ha kábé
ezer tehénke múja egybeolvad
meg úgy kesergek érted mint a kávé
szivembe szórt horoszkópos cukor vagy

na látod én is így sülök pirosra
mosolynyi szendvicsekre kent husok
te árva szösz napocska csillagocska
belém ragadsz akár a jambusok

betölt a nyár kicsordul és lecsöppen
üvegszilánk az alvadó kecsöpben

"Tanyája sátor..."

Rab Zsuzsa
"Tanyája sátor..."

                    "Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
                    kis gyáva sunnyogó, mindent bezár...

                    ...de a boldogtalan tanyája sátor,
                    zászlója felleg; ő, csak ő a bátor
                    s a jó; csak a boldogtalan a hős."
                                                                    Kosztolányi

Amikor a falak megtántorodnak
körülötted,
amikor sejtjeiddel ragasztott házad
repeszei röpülnek -
ne félj.
Akkor sátorba költözz,
a mindenkit szivedbe-szívó,
adakozó magány
fűpadlós, szélfalú sátorába.
Ott megtalálnak
kóbor kutyák és kóbor emberek,
és még az erősek is megkeresnek,
és úgy osztódol millió felé,
hogy egyre több maradsz magadnak.
Ne félj.

Az én nyitott, üres kezem
már semmit sem kuporgat.
Nincs semmi
rakott falakkal elzárni-valóm.
Ezért én már egyedül nem leszek
soha.

Ázsia kapujában,
éjjel, egy kis váróteremben,
üzbég parasztok telepedtek
szélfalú sátram alá.
Gyufa-játékra tanitottam őket,
és még bagót is rágtunk,
és telerakták minden zsebemet
aszalt barackkal.
Elkeseregte egy öreg:
- Meghalt egy fiam.
Hét fiam volna, ha most élne, hét.
Imádkozz érte, lányom!
"Az embereket te meg hagyod halni" -
ezt mondtam el fiadért,
öreg mohamedán.

És így bucsúztak:
- Régóta ismerünk!

Én már egyedül nem leszek
soha.

Te meg, ha házban laknál,
védett falak között,
próbáld meg valami módon
néha sátorrá nyitni a házad.

Kívüled élek

Rab Zsuzsa
Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sinek között, örök életveszélyben,
nem-tudom-hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kigyóit,
aki nem félek, hogy összezuzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Erdő mélyén

Bede Anna
Erdő mélyén

Szép a mi otthonunk,
   a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
   remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
   zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
   elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
   éjszinű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
   aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,
sóhajaid
   továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig,
hozzák-viszik
   a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
   derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
   nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
   nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
   riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
   betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
   Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
   ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
   De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.