2018. május 21., hétfő

Szeretek várni rád

Gergely Ágnes
Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Óbudai varázsolás

Gergely Ágnes
Óbudai varázsolás

Ha arra jársz még, játsszanak
tornyos ujjú várat a fák
s megint zsongjanak körülötted
magad-idézte
végtelen szómágiák.

Megállj akkor is, ha a dombon följebb
nagy kőkockából lámpa lobban,
láss bagoly-villogás helyett
hívogatást az ablakokban.

Ha idegent gyanítva, láncon
láthatatlan kutyák ugatnak,
a tűzre gondolj
s száraz lábbal kelj át a sáron.

A köd ellen, a fojtás ellen,
a rontás ellen
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad
s a köd a csillagokba fullad

és lenn a messzi vízen
hol nem süt most a hidak íve sem,
az Idő térdel engedelmesen

és kialszik az ablakok csipás
szemén a lámpa
a kutyák tűz-álma

a sárillat
a ködnyelő csillag
és minden egyetlen forró szárnycsapás

aztán ha lassan indulnak a percek
légy az, mivé lenned megíratott:
herceg
magányos herceg a leigázott tájon
a káprázattól szemed ne fájjon
te igazságod verítéke
minden harmat hajadra üljön
s koszorús elragadtatásom
egy domb mögül
konok nyakad köré repüljön.

A boldog festő

Gergely Ágnes
A boldog festő

Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit –
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget –

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
– Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

– A gyöngyház csend? – A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
– A mélység csendje – nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
– Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod.

Kapcsolatok

Rakovszky Zsuzsa
Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…

Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Feltételes mód

Rakovszky Zsuzsa
Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

Egy kis fenyegetőzés

Rakovszky Zsuzsa
Egy kis fenyegetőzés

Miért siránkoznék, mikor lehet még
nekem is életem: hozzá nem is
akármilyen – sőt, válogathatok,
kihúzhatom vagy visszadobhatom,
felmérhetem tükörből is a helyszínt:
hozzámvaló-e? Például milyen szép
egy iroda: a tárgyszerű neonfény,
célratörő tárgyak! Papírhabon
jó széllel átkelő kávéspohár,
festékpárna – és főleg az írógép,
villámló köreinek rendszere,
az egyhelyben száguldó kattogás
nyugalma – és hogy nem tűr semmiféle
önkényt az ügymenet barokk tökélye,
az intrikák gazdag csipkéje meg
akár egy trónviszályé. Ott a sűrű
kapcsolatrendszer rácsai közé
beékelődve óhatatlanul
fontos lennék én is, vagy legalábbis
lennék; akár mint ellenzék, akár mint
szövetséges; de még a légies,
szélfútta kívülállás is tömör,
komor súlyt és tartalmat nyerne. Rúzsos
mosolygás, frissen fodrászolt fölény
próbálna megnyerni, oktatna ki,
vagy sisteregne mézes gyűlölettel.
Micsoda szenvedély szökhetne szárba
a túlfűtött rosszindulat tüzes
üvegházába zárva! Pár közös
kávétól, ajtórésben összeérő
könyöktől már a tettenérhetetlen,
fürge kígyótekintetek, sarokban
burjánzó suttogások, leskelő
veszély közt házasságtörő spanyol
királynőnek érezhetném magam.
Mint a teaesszencia, olyan
sötéten izgató valódiság az
ilyesmi. És enyém lehetne, látod,
akarnom kell csak. Hát hogy én ezentúl
csak itt ülök, csapzott macska, az ajtó
előtt, és villogó szemmel vetem
magam minden falatra, azt ne hidd!
És hogy töredék, maradék időkön
rágódom ítéletnapig, ne gondold!

Elmegyek

Rakovszky Zsuzsa
Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Többé már...

Rakovszky Zsuzsa
Többé már...

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.

A légynek is jobb…

Csorba Győző
A légynek is jobb...

A légynek is jobb: államot nem csinál,
hadsereget, sok gyilkoló szerszámot,
társadalmat, s porcellán lábon álló
becsületet, torz filozófiákat.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: őrlő és perzselő
vágyak nem lopják idejét kurtábbra;
nem kábul a szerelem-pálinkától,
nem akarja, hogy nevét emlegessék.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: kincset nem tornyosít;
sárga aranyok csöngése idegjén
nem táncol végig bujtó izgatással,
s nem vesz földet, mit belátni se képes.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: tenyerén támasztva
fejét nem töpreng aggodalmas arccal
halálon, bűnön, s hogy mi lesz ezentúl,
mivé foszlik szét életünk, a gyenge.
– Csak zöngése egyszer elszakad,
lefekszik hanyatt és úgy marad.

Egy barátomhoz

Csorba Győző
Egy barátomhoz

Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel
telt meg e két üres szó minden betűje számból.
Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis
dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor.

Széles férfivállad határát elvesztette;
széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig.
Néhány házzal arrébb, amikor megugattak
a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig.

Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy,
s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este,
s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem
ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre.

Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel,
s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk.
És én mégis mondom, becézem, mint a férfi
a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt…

Éjjel az utcán

Csorba Győző
Éjjel az utcán

A fák árnyéka meglapul
az aszfalton, s a falra mászik:
a járda ferdén csíkozott.
Ötödik, vagy hatodik házig

láthatni még a csíkokat,
aztán újak vágják keresztbe,
kiknek erősebb a színük.
- Kis szellő sincsen eleresztve,

csak sarkam hallik, hogy kopog
az utca tüdőbeteg mellén.
A fasor, s a házak sora
zord kisérőkként állnak mellém.

Már épp elég álmos vagyok;
későre jár, éjfélen onnan.
Egy nap munkája bizsereg
bágyadt lábomban tört karomban.

- Szellőcske ered valahol,
s az utcán gyáván végigsetten.
A lámpák feje megremeg,
s a sok árnyék szédül ijedten.

[A homály]

Oravecz Imre
[A homály]

A HOMÁLY megtölti a tárgyakat

szobák mélyén
tiszta fehér szín

ragasztószalag-ízek

egy szakállas öreg
magába mélyed
körme alatt szegély
koponyájára vékony kérget toltak

a liftaknában zöld vetés
halk gúnyos nevetés

ciszterna
mélyen a város alatt

lerakódás
opálos fényű hideg
évszakok ábrái

megfejtetlenül
egy fekhely

[A kagylóban]

Oravecz Imre
[A kagylóban]

A KAGYLÓBAN távoli ének, lakatlan ének
egy történet hősei
egyszerű fészek az ágon

csak a sírás az égő Hold alatt
az emlékezet jelvénye
éles sarlókat hordtak akkor
a tavakra

szomorúság
egy kiásott edény fölött
kiáltozás
földobott tagokkal

szónoklat a virágbaborulásról
olaj a lámpák alján
felmarkolt fűcsomó
fekete levelek a tálon
az átváltozás levelei

könnyű test pihen
vastag porrétegen áttör
a gyűrűsujj fénye

[Beszéd]

Oravecz Imre
[Beszéd]

BESZÉD
némán vergődik a szájban

villogó sárga hab
szaporodik
kicsap

egy fonat
rászóródott a törmelék
benyomta a szálakat a földbe

a mélyben
felhalmozódva iszap
olykor beletúr
a rák
észrevétlen lapult
apró gödör marad utána

egy színes gomolyag felszáll
aztán visszaereszkedik
lassan az is

puha és
mozdulatlan
a fenék

Hajcsat

Oravecz Imre
Hajcsat

     Elfeledték. De még ott kering benne a múlt szikrázások öröme, az eszeveszett bukdácsolás, a félbeszakadt mozdulat, a leplezettség, a szégyen, a villanykattanás, a reggelek jelentéktelen fénye s az elhagyatottság, melyet láthatatlan szálak nappalra tartogatnak.

[Föveny]

Oravecz Imre
[Föveny]

FÖVENY, élettelen szárak
csupaszon egymásra csavarodva
elvirágzott mozdulatok
gyűjteménye

elázott nyúlós részek
tapadnak

lehántva a kéreg
elszíneződött
bomlásnak indult
megállíthatatlan
csúszik
le-
fe-


az egészről leválasztva levágva
csak ülsz szótlan

előtted homok

[A házak]

Oravecz Imre
[A házak]

A HÁZAK falán felkúszik az árnyék
mint a repkény

a lepedőre rétegekben
só rakódik

nedvesség
a szakadékban megdöglik a pók

a mécs kialudt
belülről nézed a koponyádat
fürtök héjak vonalak
szomorú tömege

egy ember követ pattintott

az esőcsatornákban
vörös folyadék kavarog

az alvónak tövis virágzik a kezében

[Vékony]

Oravecz Imre
[Vékony]

VÉKONY bőr
apró halk erezés

napok óta szakad az eső
és elmosott minden nyomot

a teknősök kimozdultak megszokott helyükről
s most piszkos
páncéljukat
vonszolják
óvatosan tapogatva

laza foglalatban
legbelül egy kép
sápadtan figyeled

megrezdül egy pillanatra
és szétválik
az egész

[Férfi]

Oravecz Imre
[Férfi]

FÉRFI jobbjában ággal, vár
tekintete fáradt

a hajlatokban remegés
ködök szállnak
a föld szagot áraszt

templom sugárban
a sípban egy hangszál
megrekedt

gyümölcs-éj
húsos meleg

egy korsó csöndje
az üres felületre tapadva

kút az udvaron
ürege szűkül

árnyképek egy albumban
szálas köveken léptek

a férfi jobbjában ággal
elindult