Egy Madonnához

Charles Baudelaire
Egy Madonnához

Spanyol ízlésű ex-voto

Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét -, kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrimekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyűl, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen:
Hadd zárja bájaid körűl ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád Vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,
Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodúl Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafón visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhit váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.

Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!

(Tóth Árpád fordítása)