Itt van az ősz, itt van ujra

Petőfi Sándor

Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem, de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altatódalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

[Erdőd, 1848.]

Minek nevezzelek?

Petőfi Sándor

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először...

E csillagot,

Amelynek mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának,

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli,

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifju hitvesem,

Minek nevezzelek?

[Pest, 1848.]

Szeptember végén

Petőfi Sándor

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világbol

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

[Koltó, 1847.]

Ismét könny!

Petőfi Sándor

Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors

Örökre számüze,

S ismét pillámon vagy, sötét

Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság

Nyájas napsúgarán,

Ismét felhő takarta el,

Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,

Egy könnycseppecske csak,

És mégis kínosabb talán,

Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Miattad, szerelem,

És siratálak tégedet,

Szegény pusztúló nemzetem,

De ennél keserűbb könyűt még

Nem ejtettem soha,

Sem érted, égő szerelem,

Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Pokolnak lángja, süt...

Irtóztatón, irtóztatón

Orromba ment a pípafüst!

[Szatmár, 1847.]

Lennék én folyóviz...

Petőfi Sándor

Lennék én folyóviz...

Lennék én folyóviz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos utját

Sziklák között járja...

De csak ugy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám...

De csak ugy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén...

De csak ugy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyuló zöld karjaival

Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe' lenn,

Eső vágta sebbel

Szalmafödelemen...

De csak ugy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló...

De csak ugy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.

[Szalonta, 1847.]

A XIX. század költői

Petőfi Sándor

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott.

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

[Pest, 1847.]

Reszket a bokor, mert...

Petőfi Sándor

Reszket a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még kis is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

[Pest, 1846.]

Kellemetlen őszi reggel...

Petőfi Sándor

Kellemetlen őszi reggel...

Kellemetlen

Őszi reggel.

Kedvetlen, borús idő.

Hulldogál az

Elvirított

Őszi tájra az eső.

A szobában

Ketten űlünk

Együtt: én s az unalom.

Terhes vendég!

Mint malomkő

Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon

A szobából

Kiröpítem lelkemet.

Szállj, lelkem, szállj

Messze, messze...

Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra

Vannak, akik

Énelőttem kedvesek:

Agg szülők és

Ifju lyányka

S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,

Járd be sorra,

S jőj meg késő est felé

Édességgel

Megterhelve,

Mint virágokról a méh.

[Koltó, 1846.]

Kinn a kertben voltunk...

Petőfi Sándor

Kinn a kertben voltunk...

Kinn a kertben voltunk,

Egymás mellett űltünk,

Az úristen tudja,

Mi történt körűlünk?

Azt sem tudtam, mi van,

Ősz-e vagy kikelet?

Csak egyet tudtam, hogy

Veled vagyok, veled!

Mélyen belenéztem

Fekete szemedbe,

S fehér kezecskédet

Tartottam kezembe'.

Hogy úgy egymást néztük,

Ily szókat ejtettem:

Ha mi most itt kővé

Válnánk mind a ketten?

Azt mondtad: nem bánnád;

Vajon miért mondtad?

Azért-e, hogy már az

Életet meguntad?

Oh vagy tán azért, hogy

Boldogság lenne rád,

Ha együtt maradnánk

Örök időkön át?

[Erdőd, 1846.]

Amióta szerelembe...

Petőfi Sándor

Amióta szerelembe...

Amióta szerelembe estem,

Igazán, hogy féleszű vagyok.

Szemkötősdit játszanak fejemben

S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit

Józanan tőlem nem láttatok,

Amit szinte szégyenlek kivallni:

A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,

És jó reggelt, hogyha este van.

Isten hozott! mondom a menőnek,

S annak, aki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,

A tintát meg porzónak veszem.

S mindez hagyján! de mikor szájamba

A szivar tüzes végét teszem...

Erre aztán elmondhatni ám, hogy

Valóságos szerelem sebe.

Temiattad kaptam, lyányka... illő

Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

[Szalkszentmárton, 1845.]