Zene

Jaime Torres Bodet

Zene

A hangod hajnalodott;

oly lágy volt, s tétova-lomha,

mintha az esti konok

zápor

lelkedre esőzött volna.

Először szíved zilált,

apró remegése zihált,

tűnődve ingatag,

merüljön-e már jeges árba

szavad

pucér-vacogó pici lába.

Utána csak

az indulat kis sápatag

virága maradt, mely a hangod

hűs fonalára tapadt,

és zúzos horga megannyi szirom volt,

mit a Nap

ezernyi vízcsillámra kibontott.

És aztán szertefoszlott;

s maradt fehéren

- akár a hajnali hold -

áttetsző lebegésben

a fény

a sejlő reggeli égen.

És aztán szertefoszlott,

s jaj, oly vékonyra vált, mint

amiképpen a tenger habja

fut a partra,

s a tenger ezüstszínű habja

alól a homokból jól idelátszik

egy lábnyom könnyű alakja.

(Timár György fordítása)