Vonul a réten át

Závada Péter
Vonul a réten át

Úgy volt, hogy tán eláll, most mégis rákezd
kopogva - nem lehet nem észrevennem:
kész orpheuszi visszafordulás ez,
mármint átvitt, ősképi értelemben.
Hogy délutánra is marad a hat fok,
hogy jóval a naptári hónapon túl
az ébredő tavasz egyszer csak ad hoc
fogja magát, és újra télbe fordul.
Épp hátrasandít csak: sarkában jár-e
a február - a sorsa, hogy hitetlen
bukott hőssé legyen, hogy holnap már ne
zúgjon a jégeső a Népligetben.

Mert lassanként a szürkeség elillan,
és felfehérlik majd az ég damasztja.
Hisz minden az antik példa szerint van
- gondolok itt az ébredő tavaszra,
meg E.-re, persze, hogy el kell, hogy vesszen:
a kormos téllel kell őt hátrahagyni -
így tér meg minden önmagába, asszem.
Ez amolyan paradeigma vagy mi.
Hogy gyönge, szórt fénnyel dereng a nappal,
hogy mint egy hős, ki sors szerint hitetlen,
sarkában kormos, összetört havakkal
vonul a réten át a Népligetben.