Lope de Vega
(Két völgy között hajnaltájban)
Két völgy között hajnaltájban
folyt egy szelíd patakocska,
neki adta smaragdkönnyét
a szép pirkadat csacsogva.
Fehér és vörös virágok
patak vizét szomjúhozva
nárciszarcuk kétszer látták,
nézve a tükör-habokba.
Már a hajnal visszafordult,
és mintha liliom volna
szeme, féltékeny és kéklő,
fehér keze jázmin bokra.
Zöld száron a rózsaszálak,
rajtuk fehér gyöngy a szoknya,
szépségükre a nap orrolt
irigykedve, bosszankodva.
Nem szálltak le a madárkák
a vízre, mind azt gondolta,
látva a nap tükörképét,
ezüst fénylik ott ragyogva.
Jön Lisardo kunyhójából,
szegény pásztor bánat foglya,
miért szomorkodik itten,
hol öröm bont virágot ma?
Tikkadt ösvényen a jószág
megy előtte, léptük lomha,
fagyos deret esznek, szomjuk
a hajnali harmat oltja.
Másfelől ott érkezőben
bánatának okozója,
akinél szebb virág nincsen,
mikor szépségét kibontja.
Egy dalt olvas, ahogyan jön,
szeme csillagához szólva,
Lisardo szerezte néki
szerelmi vágytól lobogva.
Gyönyörűség őt meglátni,
haján lila szalagocska,
hízeleg, ki győzni készül,
lantjának dalát kioldja.
Két gyöngyhúr, melyek két szegfűt
őrizgettek körülfogva,
szavait a szélbe küldi,
ott repül a szavak csokra:
"Szemecskét láttam, anyám,
zöldek, vidámak és szépek.
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!
Két lánykája szép egének
vált derűre, vált borúra,
remény színe béborulva,
féltékenység lángja éget.
Mit láttam bennük, anyám,
azt, hogy meghalok vagy élek.
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!
Ki gondolná, hogy e szín
megcsal engem, tesz bolonddá?
Ki ne gondolná, ha hozzá
száll szerelme szárnyain?
Elvesztem bennük, anyám,
magam hogy' keressem én meg?
Meghalok, ha rájuk nézek,
gúnnyal néznek vissza rám!"
(Simor András fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése