(Mikor a száraz magyalfák)

Lope de Vega

(Mikor a száraz magyalfák)

   Mikor a száraz magyalfák,

a nyárfák és magas tölgyek

   kopár ágacskái újra

élő zöldbe öltözködnek,

   növényeken ezer bimbó

készülődik új gyümölcsnek,

   és illatos virágoktól

fehérlenek minden zöldek

   adójukat megfizetve

szokásuk szerint a földnek

   s az égnek is, minden évben,

hálájuk róva köszönnek,

   még a szikkadt füvecskék is,

kik olyan sok titkot födnek,

   zölddé lenni igyekeznek,

előbújni legelsőnek,

   zöldjükből ezer szín nyílik,

hajtásból virágok nőnek,

   ezer virág, hogy zománccal

takarják a zöld mezőket,

   és a kicsiny, szopós kecskék,

báránykák bégetve jönnek

   játszani, árpát legelni,

az a jó, ha minél zöldebb,

   mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Kakukkfüvek, rozmaringok

virágokkal özönölnek,

   méhecskék gyűjtik belőlük

cseppjeit édes likőrnek,

   mézet gyártanak csomborból,

napról napra telítődnek

   a lépek, mikor beléjük

egyre új virágport töltnek,

   kikelnek, isteni kegyre,

a kicsinyek, és dönögnek,

   várakozó poharakba

csurognak a drága csöppek,

   és a munkálkodó hangyák

palotáikból kijönnek,

   elégedett valamennyi,

örülnek a jó időnek,

   érkezik sokféle állat,

madársereg, halak, fönt s lent

   menekülőben a bánat,

öröm jár be minden földet,

   boldog idő, megérkeztél,

de Albano nem köszönthet,

   szép Belisának azt mondja

nézve lapját a sírkőnek:

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Úrhölgyem, drága Belisám,

halálod egy éve ölt meg,

   keserű, rossz italából

ivott, akit gyásza görnyeszt,

   egy évig, míg beteg voltál,

szolgáltalak, bárcsak többet,

   akár ezret is szolgálnék

fizetségem várva tőled!

   Kísértelek, mikor mások

látogatóba se jöttek,

   szerettelek élve, holtan

szerelem virraszt fölötted;

   könyörülj ég, őt imádtam

élve, most a temetőben

   szeretem, imádom holtan,

itt vagyok, bár elmenőben.

   Kunyhódban magamra hagytál

nyájadat vigyázó őrnek,

   drága zálog te méhedből

maradt édes örömömnek,

   ő a te teremtményed volt,

lényed gyönyörű szülöttje,

   arcán a te képed láttam

vigaszt merítve belőle,

   de jaj, mily kevéssé tartott,

önző ég elvette tőlem,

   vétkezőtől, hogy kövessen

téged, ki fekszel a földben.

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

(Simor András fordítása)

Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.