A képzelethez

Emily Brontë
A képzelethez

Ha a nap gondja meggyötört,
s kínra csak újabb kín felel,
s elvesznék kétségek között,
lágyan szólítasz innen el.
Ó, drága társ! Nem árva az,
kit ily szelíden hívogatsz!

Reménytelen a külvilág,
bensőm így még drágább nekem:
a te hazád, hol sandaság,
gyűlölet, ármány nem terem.
Ott a szabadság, te, s magam
uralkodunk zavartalan.

Mit számít, hogy körös-körül
veszély és gyász és vaksötét,
ha lelkünk mélyén legbelül
őrizzük a remény egét,
hol tízezer forró sugár
ragyogja: végtelen a nyár.

Értelmünk lázad, meglehet,
mert a természet rendje zord.
Szenved a szív: dédelgetett,
szép álma mind hiába volt.
S a képzelet friss, illatos
virágán nyers való tapos.

De ha te hívod, visszatér
a játszi ábrándkép; ha te
lehelsz rá üdvöt, újra él
a holt tavasz fagyott rügye.
Ha suttogsz, isteni a szó,
igaz világ hírét hozó.

Ittléted múló révület,
mégis, a csendes alkonyon
hálásan várom jöttödet,
s köszöntlek, kegyes hatalom:
gondot feloldó, tiszta fény,
a kétkedőnek friss remény.

1844. szept. 3.
(Csengery Kristóf fordítása)