Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Emily Brontë
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos ég;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolnak,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.

Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.

Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.

1836. dec. 13.
(Tandori Dezső fordítása)