Bella István
Ártatlan dal
Ha már egy haver se szeret,
s le kell lécelnem végül
e Lordok Házának nevezett
körtéri népbüféből,
kiiszom magányos söröm,
mit heccből nekem rendelt
egy nő, ki aztán elköszönt,
rám testálta a cehhet,
s ha már teljesen este lesz
- szívemig besötétül -,
zsebrevágom a kezemet.
Lelécelek a létből.
Talán nem is káromkodok.
Ki az utcán éjszakázik,
- az éjtől - kérek egy csillagot,
és elszívom hazáig.
Hajnalban leülök bezárt
szívetek elé a földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy vasam se,
s reggel, mikor az ablakok
kicsattannak a fényre,
nagy sikkesen beslisszolok
szívetek albérletébe.
Utóirat:
Ártatlan egy dal ez, bizony,
nem kendőzi el orcám.
Kívül gyöngy, befele iszony.
No, de kinek volt köze hozzám?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése