Gergely Ágnes
A boldog festő
Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.
Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.
És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit –
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.
Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget –
Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
– Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?
– A gyöngyház csend? – A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
– A mélység csendje – nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
– Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése