Rubén Darío
Szürke szimfónia dúrban
Foncsorozott, szürke üveglap a tenger,
tükrében a fémes, horgany-szürke ég,
madárrajok könnyű, fehér foltja villan,
s feldereng a sápadt, szürke messzeség.
Fenn a nap beteg-szín, hályogos korongja
vánszorog az égen, bágyadt, lankatag;
a szelek letették komor trombitájuk,
s a szelíd homályban ráhanyatlanak.
Móló-cölöpök közt ólom-hasú hullám,
lassú mormolása nyöszörgő beszéd.
Egy csomó kötélen, tétlenül pipálva,
matróz ül merengve, s talán újra látja
egy távoli ország sárga fövenyét.
Vén tengeri medve. Durva réz-szin arcát
Brazília napja verte lángolón,
s a Kínai tenger tájfunjai látták,
hogy itta a gint a tántorgó hajón.
A keserű, jódos, hideg habtaréjok
ó de sokszor látták vad gubanc-haját,
atléta-karizmát, orra rezes fényét,
sapkáját és só-mart vászonzubbonyát.
És a lassan oszló pipafüst-gomolyban
látja az aranyló, messzi partokat,
ahová elindult egyszer a bergantin,
s feszült a vitorla, jó szélben dagadt.
Trópusok nyugalma. A vén medve alszik.
Szürkeség terül szét, mindent eltemet,
és a görbe ívű láthatár szegélyét
elmossa egy csapzott, óriás ecset.
Trópusok nyugalma. A tücsök a fű közt
vén, rekedt gitárját most hangolja fel,
és egyetlen húrján egyhangú panasszal
sírdogáló, vékony dallamot reszel.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése