Az elhagyott kert

Algernon Charles Swinburne
Az elhagyott kert
A Forsaken Garden

Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
   part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
   halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
   a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
      sürü gyom.

Délnek kanyarúl a lemart meredek part,
   s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
   nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
   nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
      s napon át.

Homályos, vak, fojtó a bejárat,
   felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
   csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
   sziklát kímél, de mezőt kifakít,
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
      virul itt.

Nem lépne virágra a láb, itt járva;
   holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
   dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
   tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
      idejő.

A nap tüzel és az eső zilálja
   az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
   hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
   ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vizen, száz évvel
      ezelőtt.

Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
   ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
   könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
   de a végső szirmok esőztek ott,
mig az ajkon, a pillantáson az érzés
      lefagyott.

Vagy holtig együtt mentek - de mi sorsra?
   Együtt haltak - de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
   vagy rózsahinár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
   Melyik szerelem mély mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
      vagy az ár.

Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
   felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
   ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
   szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
      aluszunk.

Ott már a halálnak nincs aratása,
   mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sirokból újra világra
   sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
   él, míg ragyogás gyúl, zuzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
      lezudúl.

Tenger dagad és meredély foka omlik,
   s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
   elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborúl eléje minden,
   diadalmas, nincs aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
      a halál.

(Weöres Sándor fordítása)