Madonna Mia

Algernon Charles Swinburne
Madonna Mia

Zöld almaág alatt,
hová szél el nem hat,
Úrnőmé ott a lak,
   két lugast látsz ott,
ül esőöntözött
vörös rózsák között,
szolgálói között,
   kik a virágok.

Nincs szolgálója hát,
fürtös aranyhaját
hogy aranygyűrün át
   szép kontyba fűzze,
aranyruhás leány
nem áll jobboldalán,
mert méltó sincs talán
   ily gyönyörűre.

Nincs mit viseljen más,
egy prémcsuklya csodás
rejti szemét, haját,
   híme arany,
viselte hajdanán
egy holt királyleány,
s ha fagy, piros, vidám
   ruhája van.

Mély pillái megett
szerelem szendereg,
mely hamar sír-nevet,
   ébredve néz;
melle két madara,
édes, kegyes szava
mint nyájnak rét szaga
   szívemnek méz.

Őneki harmatok,
esők szüz dallamok,
viráginak azok
   víg italok -
lucfenyők tűiben,
ágak sűrüiben
ha kis szellő üzen,
   szíve dobog.

Zöld levelekkel nő,
kévékkel érik ő,
felejt, emlékszik, s hő
   szíve nem sír;
nyugodt felhők, egek
szemében fénylenek -
bús? bölcs? elégedett?
   nincs róla hír.

Ki érti, tudja hát
keze milyen virág?
Kérdd ég s föld távolát,
   jelent, jövőt,
mondd meg, mi fogható
lábához, milyen hó!
Édesem nézed? óh,
   nem látod őt.

Mondd velem, mondd: fehér,
rőt, arany, mondd: kenyér
- az Úr szavával felér -,
   mondd: bor, olaj;
móringja az idő,
órák úrnője ő,
szolgálja rózsatő,
   sok szőlőfaj.

Dalom dicsérje őt,
mert Isten írta őt,
nem mérvén az időt
   napnyugaton;
s hatalma jogarát
kezébe adta át,
édes földjét magát,
   ezt jól tudom.

Úrnőmé a világ,
fölötte almaág,
homlokán mint virág
   Isten jelen;
hiába szólanál,
Isten szavára vár,
több ő, mint a halál:
   a szerelem.

(Hajnal Anna fordítása)