William Shakespeare
XCVII
De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegy méhe a holt férj magzatát:
E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;
Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
Sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése