William Shakespeare
XXX
Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem,
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat,
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem, és a gyász csak álom.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése