A dzsinnek

Victor Hugo
A dzsinnek

Part, város
alél,
halálos
az éj,
most halkabb
a halk hab
és hallgat
a szél.

Bujdosó jaj,
gyenge nesz,
éji sóhaj
lengedez,
riad és ráng,
bús lidércláng-
űzte, vészhányt
lélek ez.

A hang rikoltoz,
mint fura dob.
Fürge kobold torz
tánca, galopp.
Fut tova, mintha
lábhegyen ingna,
s szökdeli ringva
a langy habot.

A zaj ideszálldos,
ekhózza a táj,
mint klastromi, átkos
harang szava száll,
tömeg zaja, durva,
mely döngve, gurulva
lohad, de megújra
növeszti dagály.

Nagy Ég! a dzsinnek kripta-
zugása!... -  Szörnyü zaj!
Lapuljunk, elföd itt a
kanyargó grádics-alj!
Lámpám kilobban immár,
a párkány árnya himbál
s a mennyezetre ring már,
amerre fut a fal.

Itt dzsinni hadak robognak
s örvényük füttye nő.
A fák röptükre ropognak,
mint a lángoló fenyő,
ez a nyáj súlyos, de fürge,
tovaszáll a csöndes űrbe,
mint villámos méhü, szürke
ólomfelleg zúg elő.

Egész közel már! - Ámde könnyű
kacagnunk őket zár mögött.
Mily lárma forr künn! Csunya-szörnyű
vámpirok, sárkány, ördögök!
Tört szelemen dől most a kertre,
mint fű, ha zápor mosta-verte,
s öreg kapunk, a rozsda verte,
majd sarka bomlik, úgy döbög.

Pokoli jaj! üvöltöz sírva, döngve!
E banda, melyet hajszol a vihar,
irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.
Karmos haduktól görnyedez a fal.
A ház sikolt és imbolyog botorkán,
talán tövestül tépte ki az orkán,
s fonnyadt levélként messzi elsodorván
görgeti örvénylő hullámaival.

E szennyes, esti démonoktól,
próféta! ha megment erőd,
tar homlokom, a porba bókol
oltárköved, a szent előtt!
E hű kapukról fúdd le skarlát
lehelletük szikrás viharját
s ablakunk hasztalan csikarják
e körmös szárnyu vakmerők.

Elmentek! - A ronda horda
elinal, suhan s patás
lábuktól nem nyög a porta,
melyet nyűtt ezer csapás.
Zúg a lég, láncuk csörögvén
s átráng a rengeteg öblén
tűz röptüktől deli tölgy vén
sudarán a borzadás.

Szárnyunknak már joházik
vad verdesése fönn,
a síkon tétovázik
oly gyöngén, elveszőn,
mintha kis szöcske fogna
törékeny, halk dalokba,
vagy jégeső kopogna
egy vén ólomtetőn.

Foszló szavakat küld
hozzánk csak a szél:
mint messzi arab kürt,
ha bongva zenél,
fojtott dala fájón
fel-felbug a tájon,
s a gyermeki álmon
aranylik az éj.

A dzsinni népség,
síri csapat,
sürg a sötétség
sátra alatt;
mormol a méla
had zaja, néha
ily zene kél, ha
rezzen a hab.

Zaj csitul, lám
aluszik,
parti hullám
eluszik;
lágy panasz zeng,
ájtatos szent
gyászol ott fent
valakit.

Borong a
nagy éj...
Nesz hangja,
ha kél,
oly gyenge,
hogy lengve
a csendbe
alél.

(Kardos László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)