Fölvette azt a jó szokást

Victor Hugo
Fölvette azt a jó szokást

Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papirom széttúrta, s nevetett,
majd eltünt hirtelen: madár, ki messzeröppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom
hányszor találtam én a kéziratlapon
jónéhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ivet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni mért, versem java jutott.
Istent szerette ő, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szivének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tünődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)