Art O'Laoghaire siratása
/Eibhlin siratása Carriginimában
férje holtteste felett/
Pótolhatatlan szerelmem!
Mikor egy szép nap megláttalak
Ott a piactoronynál,
szemem rajtad feledkezett,
szivem feléd ragyogott,
s elszöktem veled távolba,
otthontól, baráttól messzire.
És sohasem bántam:
kifestetted értem a pitvart,
átrendezted a szobákat,
begyújtottad a kemencét,
megsüttetted a kenyereket,
marhát vágattál,
s roston süttetted;
betakargatva aludtam,
akár másnap délig is vagy
mégtovább, ha kedvem tartotta.
Pótolhatatlan barátom!
Most eszembe jut íme
az a szép tavaszi nap:
milyen csinosan állt kalpagod,
az az aranyzsinóros,
és ezüstnyélű kardod
nagyszerű, bátor kezedben,
ahogy fenyegetően szabdalt,
amilyen erővel csak tudott.
Ott találni aztán téged holtan
az alacsony rekettyés bozótban,
sehol a Pápa, sehol a püspök,
sehol egy pap avagy egy Barát
hogy zsoltárt énekeljen feletted.
Csak egy ősöreg asszony
terítette rád köpönyeged sarkát,
ott, ahol véred bugyogott.
És én nem mostam le, hanem
megittam markomból.
Pótolhatatlan szerelmem!
Emelkedj, állj fel,
és gyere énvelem;
marhát vágatok neked,
s hívok remek cimborákat,
zenészeket bérelek legott,
s megágyazom ágyadat
ragyogó lepedőkkel,
finoman tüzdelt paplanokkal,
hogy jól megizzaszthassalak,
s így megszabadulj náthádtól.
(Györgyey Klára fordítása)
In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése