A kagyló
És akkor fülemhez
Szorítottam a kagylót,
És fülelni kezdtem:
Mintha messzi harangszót
Ha hall az ember,
Förgeteg verte tengerek lassú moraja szólt
Szeles, kietlen part felől.
Fénytelen, fakó partról, melyen soha
Emberi láb még nem hagyott nyomot.
Hol az idők kezdete óta
Homok nem érezte súlyát, mozdulását
Emberi létnek,
Csak habok, csak szelek suhogását.
S a vízzugásban rejtett
Kavicscsörgés sejlett
Mint örökkön üres görgeteg,
Mit víznek járásától görnyeteg
Bugyborló hinárok iszamos, hideg
Száltestei visszasusognak.
E helyt nem kél reggelre nap,
Nem alkonyodik,
Csillagok nem gyúlnak
A hold csodálatára.
Dereng csupán és vert turbékolása
Hallik nyiszorgó, rémült szeleknek
És a hullámtarajok vak csapódásai.
S ahogy kezdeném a kagylót ellazítani
Mily zene volt fülemnek az útról
Szekérzörgést hallani.
(Forgács Rezső fordítása)
In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése