Georg Trakl
A magányos ősze
(Der Herbst des Einsamen)
Gyümölcs-bőséggel sötét ősz közelget,
szép nyár-napoknak sárgult ragyogása.
Vakító kékség szaggat gyönge leplet;
ős-mondát zeng madarak szárnycsapása.
Sajtolva már a szőlő, enyhe csendet
sötét kérdés borít halk válaszára.
Kopárló dombon itt meg ott kereszt nő;
juhnyáj enyészik erdő veresébe.
A tóban tükröződve jár a felhő;
pihen a földműves karlendülése.
Simít az este szárnya, kékbe feslő,
fekete földre, száraz zsúpfedélre.
Fáradt szemöldbe csillag rakja fészkét,
hűvös szobára hoz csöndes nyugalmat.
A szeretők szeméből néma kékség,
angyal lebeg, s a fájdalmuk kihamvad.
A nád susog; csont-szürke lesz a kék lég,
ha feketén hull tar fűzről a harmat.
(Erdélyi Z. János fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése