Georg Trakl
Három álom
(Drei Träume)
I
Mintha levélhullás lett volna álmom,
álmodtam erdőt és sötét tavat,
gyászos beszéd visszhangját, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.
Mintha csillaghullás lett volna álmom,
esdő könny, mely fakó szemen fakad,
visszhangja egy mosolynak, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.
Levélhullás, csillaghullás-e álmom,
sorsom örök futás, mely elragad,
gyász nem-haló visszhangja, egyre-fájón -
mégsem tudom, mit súgnak a szavak.
II
Lelkem sötét tükrében úszkál
tengerek sose-látott képe,
bús-elhagyott, varázslatos táj,
bizonytalanba oldva, kékbe.
Vér-bíbor eget szült lelkem, azon
sistergő-óriás napok izzanak át,
kerteket, csillón-roskadozón -
buja, gyönyörtől gőzölgő halált.
És lelkemnek sötétlő kútja
hatalmas éjek képét szülte,
idegen dal igézetébe hullva
s örök erők lehétől hevülve.
Lelkem vacog emlék-sötéten,
mindenben önmagát találja -
irdatlan tengerekben, éjben,
és dalban, melynek nincs határa.
III
Sok égő várost látott a szemem,
s iszonyt iszonyra szórt a korszak,
enyészet győzött sok nemzeten,
és minden feledésbe sorvadt.
Éjjel láttam, zuhantak istenek,
szent hárfák ájultan szakadtak,
és enyészetből új élet eredt,
új életet adni a napnak.
Születés nappal s múlás egyre csak -
ez az örök tragédia,
mit értelmetlen játszunk napra-nap,
s melynek téboly-éjű kínját mára
a gyöngéd Szépség-glória
tövis-Mindenséggé koronázza.
(Erdélyi Z. János fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése