Arról, aki egyszer eljön

Cecília Meireles

Arról, aki egyszer eljön

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,

Olyan későn és oly magánosan,

Hogy ráismerni még az este sem mer

És az út se, amelyen átoson...

Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom

És míg elborít búsan a setét,

Magányom mélyén az álomba fojtom

A várakozás keserű hevét,

Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben

És minden emlék fénye kialudt,

Tán éppen akkor gondol rám a csendben,

Kit lassan-lassan hoz felém az út...

Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,

Nevét nem mondja, szótlanul belép,

A bánat addig már félholtra koptat

S már nem várom senki jövetelét,

Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,

Mint elkésett, régvárt illúzió,

A szerelemről mond majd gondolatban

Bűvös szókat, miket hallgatni jó,

Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben

Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,

És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,

Hogy kik is voltunk, azt se tudva már

Körülöttünk hallgatna a homály...

(Rónai Pál fordítása)