Percy Bysshe Shelley
A kérdés
The Question
Azt álmodtam én, mentem az úton,
s a puszta tél tavasz lett hirtelen.
Víz zúgott messze, halkan, mormolón,
s illat vezette léptem szeliden.
Egy gyepes parti párkányon a gyom
félénken nézett a folyóra lenn,
úgy símogatta volna a habot,
csak megcsókolta, aztán elfutott.
Kökörcsin nőtt ott, tarka ibolyák,
százszorszépek, a föld csillagai,
soha le nem futó, csillag-forma virág,
harangocskák, primulák tornyai,
rög sem repedt, míg felküzdte magát
némelyik, mint a gyermek, oly kicsi.
Az anyaföldre mennyek könnye hull,
ha szellő-hívta játékban vidul.
Meleg sövényben indák fodra ül
és holdfény színű galagonya ég,
cseresznyevirág fehér kelyhe dúl,
melynek bora harmat volt, - látni még.
Kígyózó repkény, vadrózsák, felül
bimbókkal, melyek színe oly sötét,
arany-cirmos virág, azúr moha,
milyet tágra nyílt szem nem lát soha.
S a folyó ringó széléhez közel,
zászló virág nyílt, bíbor és fehér,
a csillag bimbó sás közt tűnik el,
vízi-liliom lebeg, csillog, él.
Az útra-dőlt tölgy gyöngy tüzekre lel,
ön-vízi fényük Hold rezgése kél,
a káka, sás, sötétzöld, mint a tó,
mely a káprázó szemnek nyugtató.
Gondoltam, hogy e képzeletbeli
virágokból, majd csokrot úgy kötök,
hogy minden szín a helyét megleli
a kontrasztban, mely régi és örök.
S tartottam kezem, velük volt teli,
vidáman vittem. - Ilyen örömöt!
Átadni ott, hol újak a szinek,
ahonnan jöttem...
Ám de jaj! Kinek?
[1820]
(Jobbágy Károly fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése