Percy Bysshe Shelley
Invokáció a Szenvedéshez
Invocation to Misery
Jöjj, légy üdvözölve és
ülj le mellém, Szenvedés,
halk, makacs, félénk arám,
nászruhában gyászos árny,
Istennőm - szikár Magány!
Jöjj, ülj mellém, üdv neked!
Bánatosnak lát szemed?
Mint te, boldogabb vagyok,
hölgy, királyi homlokod
diadémjén bú ragyog.
Szenvedés! Ismerlek én,
mint fivéred élek én
véled elhagyott tanyán
sok-sok éve - s jó nehány
óra hátra még talán.
Ó, ez átkos végzetet
éljük hát, ahogy lehet;
él szerelmünk, kéje tűnhet,
szeressünk, míg két szemünknek
szívünk Pokla tetszik üdvnek.
Üdv neked! Jer, dőlj le már!
Most-kaszált gyep ágya vár.
Szöcske zengi itt dalát,
hadd viduljon legalább
tőle e borús világ!
Sátorunk itt füzfa lombja,
vánkosod lesz két karom ma;
bánatos bár dallam, illat,
édes emlék - benne - ringat,
hozva mély, nagy álmainkat.
Ó! lüktet ered, a dermedt,
s te titkolnád e szerelmet?
hát sohajtva, - hát zokogva -
jégkebled nem ezt dobogja,
míg tűz-szívem álma nyomja?
Csókot! Ó, ajkad kihűl:
fond karod nyakam körül -
lágy az, ám halott, hideg,
s főmön könnyed ég, remeg,
mint fagyott ón, cseppre csepp.
Jöjj, a nászágy várva vár -
lenn a sírban vetve már:
éje szerelmünk rejti, és
nászunk leple a feledés,
tiltatlan ott a pihenés.
Szívünk, csak karodba zárj,
egyesül, mint árny meg árny;
és e rémlő változás
foszló pára, semmi más,
vár az örök álmodás.
Álmunkban, mely hosszu, mély,
nem mi sírunk; s mint a Kéj
rólad álmodhat, velem
róla álmodj idelenn,
Szenvedés, tul életen.
Földi árnyak életén
csak kacagjunk te meg én,
mint eb nyí, ha fellegek
- síri leplü szellemek -
nyája holdfényben lebeg.
Kívülünk e nagy világ
csak megannyi furcsa báb,
s elhagyván a színpadot,
már csak nevetségre ok,
hol te vagy, s hol én vagyok.
[1818]
(Kardos Pál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése