Árnyék

Ágh István
Árnyék

Póznavékonyra növő, feje a mező közepén, alkonyon
nyakigláb óriás, délidőben alámtörpülő
          utánozó majom,
mintha belsőm megfejtené, kifiguráz,
alakja alakom, ruhám árnyékát viseli,
          sapkám árnyával köszön,
szatyrom árnyékát cipeli végig az úton,
kutyaként bújik elém a küszöbön,
          kúszik a falon,
törött derékkal, lábától külön,
mint háborús nyomorék, keleti szolga, bohóc,
          jegenyesorra vetődik át,
táncol a fákkal, homályban megsemmisül,
talpam alól föltámad, némafilmbeli hahotával
          gyepre röpíti magát,
piheg, pihen, harmaton álmodozik,
a zöld elkomorul, becsukódik a virág,
          éjszaka korcsa,
sötétség felé úszik az alkonyaton,
bandukolok, árnyéktalan hordom az éjszakát,
          de megjelenik az úton,
hátulról előre tart, átbújik lábam között,
benéz egy szoknya alá, a falra rugdalom,
          a villamos közé vetem,
visszaugrik, négy oldalon sarjad belőlem,
mint a sás csuszkál egyik a másikon,
          suhog mint a balsejtelem.