Új év

Ágh István
Új év

Huszonnyolcadik évem elején
esik a hó, elolvad, szél háborog,
akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,
de micsoda arcot fátyoloz,
micsoda lábat mázol csatakosra,
miféle ember aki szélbe dől?
Gyanakodtok régi öltönyök,
régi barátok, vének, asszonyok
becsukjátok a virágtalan ajtót.
Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:
Itt járt éjszaka emléketek,
toporgott, s elveszett előletek,
most kezét nézi a hideg vason,
övé a kéz, övé a láb, övé a fej,
ő billegett a kék gyerekcipőben,
az ő kobakját csiklandozták a szalmás
kiskabátok, ő az istentelen
mákszem a piros ministránsruhában,
tenyere színültig világ bársonyával,
fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,
orrában érez levágott réteket,
keserű kákics-illatot,
fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,
amikor szüzessége elveszett.
Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,
a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,
ó, a tövises sebhelyek,
ó, a ráncok a homlokon,
hulló hajszál papíromon,
szemgödreim ádventi színben,
hegyesedés meg horpadás,
végülis ez marad belőlem,
pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,
műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,
nem ismerem a vigasztalan szenvedést,
nem ismerem a végső búcsuzást,
temetőföldes kezemet nem sározta be könny,
majd eljön minden pontosan, mint ez az év,
ahogy a férfiak homlokához fölértem,
ahogy a nőkre megértem,
végülis ő lesz látható belőlem,
akit a kínok vágtak, összegyürtek,
a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő
ének mögött a veszendő ember arca.