Antônio de Castro Alves
A szunnyadó
Egy este, emlékszem... szunnyadt a kedves,
köré fonódott a hálója lágyan...
köntöse félig nyitva... fürtje oldva...
s pőre lábánál ásított kitártan
a szomszéd ablak. Réti illat árját
lehelték mind a tisztás-széli berkek...
S messze, a szemhatár keskeny karéján
már a mennyei, tiszta éj közelgett.
Majd egy jázminbokornak görbe ága
incselkedőn benyúlt az ablakán át,
s lágyan borzongva a szellők szavától,
remegőn indult - megcsókolni száját.
Mennyei kép!... Minden cirógatásra
álmában is megreszketett a drága...
mosolygott... s csókot hintett a virág reá...
visszacsókolt... s már nem lelt a virágra...
Mondhatni, hogy ez édes pillanatban
két tiszta lányka játszott önfeledten...
s a szélben, mely a zöld lombra suhintott,
a lány ében haja kígyózva lebbent!
S az ág megint benyúlt, megint kihajlott...
majd meg félvén, hogy netán felriasztja,
hogy meg ne bántsa... a leányka keblét
szirmaival derűsen behavazta...
S e lankadt, szívszorító-édes éjen
így szóltam, a bájos képet csodálva:
"Virág! - te vagy a rétek tiszta szűze!
"Ó tiszta szűz! - te vagy éltem virága!..."
(Tótfalusi István fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése