Antônio de Castro Alves
Alkony a vadonban
Haldoklott a nap már! Iszapos folyókon
partszegélyük árnya nyújtózott ki lassan;
száraz, messzi fákról - karcsú őrtoronyból -
harang-madarak bús zokogása harsant.
Haldoklott a nap már! Ágak és facsonkok,
kő, moha, borostyán s bogáncs mögül lesve
kúszó és kegyetlen, ében leopárdként
vad ugrásra készen lapult meg az este.
Haldoklott a nap már! Sötét lombú csertölgy
gubacsát a víznek mélyére dobálta...
Széptevő szeleknek borzongó lehétől
dallamos nyikorgást hallatott a pálma.
Mélységes zsibongás! Hatalmas morajlás!
Olykor csenddé békült!... Olykor zenekar volt...
levélből, virágból, szárnyakból, bogárból,
csillagból - s atomból... erdőből - s rovarból!...
Bíborszín csőrüket a szél ostorától
szárnyuk tolla alá rejtették a gémek;
a végtelen kékség hulláma elől a
föld fejére vonta tollait az éjnek.
Időről időre a dzsungel szegélyén,
roppant örvényéből a tájnak kiválva
meglepetten lépdelt, nyugtalan dobogva,
sárszennyezte fővel - a vadon bikája.
A sípoló récék, kóvályogva szerte,
félénken csapongtak szűkülő körökkel,
majd meg riadt rajban, más partot keresni,
rikoltozva húztak csónakom fölött el.
(Tótfalusi István fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése