Leopoldo Lugones
Tűz a nap
A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.
Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.
S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje
a tornác naptüzében pattogva repedez.
A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már
lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,
hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,
maga a víz a teste, kristályos, meztelen.
Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken
kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,
és míg a gyep ezüstje kékjét borzolja könnyen,
a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.
A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz
egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén
hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -
hogy magvak aranyával lesz dús a televény.
Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,
nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.
S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden
a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.
(András László fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése