Antônio de Castro Alves
Vágyódás óráin
Minden hiányod juttatja eszembe,
minden dolog rólad beszél körültem.
A párna, melybe arcodat temetted,
imádott illatod lehelli hűlten.
Reád várva epedő zongorádon
minden hang síri álomba merült rég;
a valcer egy dallamnál nyitva félig,
az édes dallamnál, mely el sem ült még.
A hosszas órák álmosan vonulnak...
köd-szekerén az est a földre lebben...
az Úrangyala zokogó harangja
teérted zokog még keservesebben.
És te nem jössz, nem ülsz, nem ülsz le mellém,
s nem lendíted az alkonyati szélnek
csilló hangjaid tömjénfüstölőjét,
mikkel lelked eltelte az enyémet.
S ha a lebírhatatlan szomorúság
szakadékát lelkemben mélyre ássa,
Dávid hárfájaként keserü kínom
nem enyhíti ajkad szent kacagása.
Minden eszembe juttatja hiányod,
minden, ami köröttem van, reád vall,
mint az indus kenet kristály-üvegje
üresen is telt szantál illatával.
Görcsös ágon a fészek, elhagyatva,
megőrzi csirregését a verébnek.
Szerelmek, kéjek ünnepe - hová lett?...
Voltál - égi madár... lelkem - a fészek!
Mert bárhol jársz - ott illat száll körötted,
lépésed rímet és ritmust dobogtat!
Vagy, mint a csillag, mely átverve árnyak
sokát, az űr azúrján fény-nyomot hagy...
Szerelmed fény-nyoma vigyázza lelkem,
ki vágyaimtól szöktél messze, csillag,
aki elvetted életem, s beszőtted
csillagos árnyába hajszálaidnak!...
(Tótfalusi István fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése