Futamidő

Tóth Krisztina
Futamidő

Mindenki elment, ez van a papíron,
ezt a halott sort mantrázom percek óta.
Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom.
Valami perceg. Zavar a villanyóra.
Soha nincs csend. Mobilozik egy szomszéd,
különös szavakat kiabál át a versbe.
Megtérülés, futamidő meg konkrét
elképzelés. Várom, hogy végre befejezze.
Egy fantommal vitatkozik ott lent, a járdán
az időről: hogy ez így lehetetlen.
Ha hagyná, idebent ugyanezt csinálnám,
az időről beszélnék itt, a versben.
Felállok, kihajolok, hogy lássam.
Éjjel vihar volt, most is vizes a járda.
Kering bennem a mondat, de az áram
útját valami váratlanul elállja.

A ház melletti sávon, ott a bokrok
aljában egy hosszúkás, érthetetlen
növény virít. Megyek, visszaülök a sorhoz,
de nem hagy nyugodni, hogy észrevettem.
Futamidő. Elfut egy újabb óra,
mi ez a mondat, istenem, hol a vége,
felállok, lesétálok a parkolóba,
és behajolok a bokrok tövébe.
Egy horpadt fejű sellőbarbit találok
farkuszonnyal a földbe szorulva.
Úgy integet, mintha valami átkot
kéne feloldanom, hogy ússzon újra.
Mit keres itt? A vihar elsodorta,
vagy valaki az éjjel elvesztette?
Állok a kocsik között meghajolva,
bámul a sáros barbi a szemembe.

Mit csináljak most, mit csináljak,
mikor lesz az, hogy végre csend lesz?!
Lehet, hogy fentről most is látnak?
Mi közöm lett ehhez a furcsa perchez?
Húzzam-e ki, hogy innentől minden este
földet sírjon, mert már hiába mossuk,
fektessem zsebkendőbe, fűtőtestre,
hogy végül majd mi is szemétre dobjuk?
Vagy hagyjam itt, hogy éjjelente nőjön,
mint egy mutáns, ijesztő, szőke répa,
hogy rázza majd haját zúgó jövőnkön
állva bosszút, homokkal hintve még a
távoli napokat is, hogy folyton lássam,
ahogy sorsába döfve integet lent?
Nézek papucsban és nyitott kabátban,
mindenki elment, ez van, mindenki elment.

In: Világadapter (Magvető, 2016)